2012. január 17., kedd

Vértelen vértanúság: Szent Antal apát ünnepe

Szent Atanáz püspök Antal életéről szóló írása a 4. század egyik bombasikere volt. Ha mai szemmel olvassuk a hagiografikus irodalom eme klasszikusát, nem biztos, hogy érteni fogjuk korabeli népszerűségének okát. A korabeli társadalom ugyanolyan korrupt, buja és érdekek mentén szerveződő emberekből állt, mint manapság. Kár idealizálni a társadalmi viszonyokat. Egy-egy pozíció megszerzésért skrupulus nélkül nyúltak tőrért, méregért vagy bérgyilkosért. Az aszkéta azonban tisztasága, szegénysége és engedelmessége révén megújította az emberi természetet és legyőzte ezeket a csábításokat. Az aszkéta-szerzetest nem lehetett megvesztegetni, nem volt részrehajló, nem volt elcsábítható, nem volt egy pártnak sem a tagja. Ha voltak is bukott életpéldák, nem ez volt a jellemző. A nép tehát megtalálta példaképeit, hőseit, tanácsadóit. Ilyen nagy szent volt Remete Antal is.

A Maximus Daia császár idejében (308 körül) kitört keresztényüldözés alatt a vértanúság lehetőségét is vállalva erősítette és vigasztalta az alexandriai börtönökben sínylődő hitvallókat. Miután a vértanúságot - bár óhajtotta - nem nyerte el, visszatért remeteségébe és "lelkiismeretében naponta tanúságot tett" Krisztusról. Itt a legenda a tanúság kifejezést éppen a görög martürosz szóval adja vissza. Antal tehát a valóságos vértanúságot mint eszményt nem adta fel, csupán életprogrammá tette. Aszkézise, magánya, kísértései mind-mind a fehér vagy vértelen vértanúság eszközei.


Hiszen a vértanúság sokféle és rejtett formában is megtörténhet az életünkben. Így egyes írók az áldozatos és hűséges szeretetet "titkos vértanúságnak" nevezik, de nagyon beszédes "a türelem vértanúsága" kifejezés is. Az önfeláldozás rejtett útjain legyen vezetőnk a Fájdalmas Szűz, aki jó illatú áldozatokká tehet bennünket Isten előtt, de megment a hamis és rossz értelemben vett "mártírkodástól".

Nincsenek megjegyzések: