2011. június 25., szombat

Kitartás az életállapotban

1394-ben a mai napon hunyt el Boldog Montaui Dorottya özvegy, reklúza. Életrajza olvasható a Diós-féle Szentek életében (2. kötet, 323-325.) vagy az interneten. Ennek elolvasása teszi érthetővé mai bejegyzésemet. Nyár lévén megkezdődtek a papszentelések és az esküvők. Az újdonsült atyák vagy házaspárok nyugtalanító tapasztalata lehet ezután, hogy elkezdenek morfondírozni - általában az első nagyobb krízis beköszöntével. Nem kellett volna mégis megnősülnöm? Talán szerzetesnek hívott az Úr és én nem figyeltem vagy ápoltam magamban ezt a hívást? Megkezdődik a másik életállapot idealizálása és az éppen aktuális hátrányainak felnagyítása. Ez a nehéz periódus termékenyítő is lehet, jól megélve és megharcolva (lelkivezető segítségével) sok későbbi kísértéstől vagy botlástól óvja meg az embert.

Dorottya cellája Marienwerderben a katedrális fala mellé építve

Sok történetet hallottam ahol a rendtársak azzal vigasztalták magukat kilépett társukat látva, hogy nem is volt szerzetesi hivatása csak az anyja kérése/nagymamája/pap példája miatt választotta a cölebsz életet. És Pisti is csak azért házasodott meg, hogy engedjen az anyjának (aki már régóta nyúzta az unokáért), apjának, aki kitagadással fenyegette és a saját gyávaságának, mert nem merte felvállalni azt, hogy neki az Úr valami mást akart adni. Ezeket meg lehet bánni, fel lehet ismerni a hibás motivációkat, de nem az életállapot-váltás a megoldás. Erre biztos valaki felhoz olyan példát, amiben a főhőst csakis ez menthette meg, de az esetek nagy százalékában csupán a kisebb ellenállás felé mozdulunk el.

Ezt tette maga Dorottya is, akinek ráadásul valódi lelki adományai voltak, de házasként engedett élete nagy kísértésének és "férjét, aki vissza akart térni Danzigba, rábeszélte, hogy utazzon egyedül, őt pedig hagyja ott ,,vinsterwaldi'' remeteségében. Adalbert beleegyezett. Leírhatatlan volt Dorottya ujjongása végre visszanyert szabadsága miatt. Amikor azonban a pár Einsiedeln plébánosa elé lépett, hogy különválásukat szentesítse, a férfi megbánta korábbi beleegyezését, a plébános pedig megparancsolta Dorottyának, hogy férjét kísérje vissza Danzigba. Egyetlen zokszó nélkül engedelmeskedett."

Van egy mondás: Nem minden szent kezdte jól, de mind jól fejezte be. Dorottya szomszédai gúnyolódásai közepette ápolta mogorva férjét és békésen tűrte nyomorúságos életkörülményeit. Hitvese halála után alig hét hónapot élt elzárt magányában, amire egész életében vágyakozott. Példája azt bizonyítja, hogy a szentség (papszentelés, házasság) kegyelme mindig megadja az erőt, hogy hűségesek és termékenyek legyünk azon a helyen ahová az Úr rendelt bennünket.

"Jámborságát a kereszten függő szegény, alázatos Úr iránti bensőséges szeretete alakította ki; eucharisztikus jelenlétét egyre elevenebben tapasztalta meg, amikor saját szenvedő létét egyesítette az ő áldozatával."

Holnap Úrnapja, kérjük közbenjárását.

2 megjegyzés:

Mária Magdaléna írta...

Nagyon érdekes!
Nem is tudtam, hogy ez ennyire általános jelenség. Én például nagyon elégedett voltam a házasságommal, de mivel épp akkoriban tértem meg, elkezdtem az esküvő után szenvedni, hogy talán mégis apácának kellett volna mennem???! Minden negatív butaság előjött ezzel kapcsolatban...
Köszönet a bejegyzésért :)

Romualda írta...

Nálam is lejátszódott hasonló és megnyugtatásomra megtudtam, hogy másoknál is:)
Volt egy kedves ortodox pap ismerősöm, aki házasságban egy gyerekkel szerzetes szeretett volna lenni.