2011. január 17., hétfő

Róma, Monastero di S. Antonio Abate

Szent Antal ünnepén szeretnék megemlékezni augusztusi látogatásom egyik kedves helyszínéről a római S. Antonio női kamalduli monostorról. Rövid történetét egy kissé magyartalan nyersfordításban adom közre:


A kamalduli nővérek római életüket laikus mozgalomként kezdték egyházi státusz és kolostorszabályok nélkül. Egyik házból a másikba költöztek Rómában míg alapító apátnőjük, Angela Pezza halálát követően megkapták örökségül az Esquilino dombon lévő Nagy Szent Antalról elnevezett templom és kolostor tulajdonjogát.


Angela Pezza anya (1687-1758) kamalduli habitusban


A kezdeti békés, kolostori lét csak harminc évig tartott. 1809-ben Napóleon csapatai megszállták Rómát és világi kormányt alapítottak, ami megszüntetett minden női szerzetesközösséget. Ezt csak egy maréknyi apáca élte túl, akik római nemesasszonyoknál húzódtak meg. Az egyházi vagyon visszaállítása után az apácák visszatértek lerombolt házukba, de 1871-ben a „liberális” olasz Cavour-kormány ismét megszüntette a közösséget. Ezúttal együtt maradtak, és 6 éven át különböző átmeneti menedékhelyeken küzdöttek a túlélésért, míg a Szentszék vásárolt nekik egy szerény villát az Aventinuson, ami a mai napig az otthonuk.





A 46 18 és 81 év közötti nővér bátorságának és szívósságának energiáit kimerítette a 6 éven át tartó otthontalanság. Az eredeti közösség, akiket az Esquilinoról hajtottak el, kitartott a végsőkig, de a jelentkezők egyre kevesebben lettek, ahogy teltek az évek. Az I. világháború, az atrocitások előszele, ami akkora terhet rakott a XX. század emberiségének tudatára, oly módon érintette az apácákat, amiket aligha érthettek meg. 1918-ban Olaszország a győztesek oldalán találta magát, de az okozott kollektív sebek rosszabbak voltak a legyőzött Ausztriáénál. A gyakorló katolikusok elzárkóztak a politikától, de amikor Benito Mussolini totalitárius ideológiája hatalomra jutott azzal az ígérettel, hogy a fasiszta kormány megoldja a „római kérdést”, azaz a pápaság szerepét a világi Olaszországban, a legtöbb pap üdvözölte.



A kisajátítások fenyegetése nem szűnt meg az apácák Aventinusra való érkezésével. Mussolini diktátorságának első évében a kormány elrendelte, hogy a XIX. századi Risorgimento-vezető, Giuseppe Mazzini emlékére emlékművet építsenek az apácák kertjében. A falon rést nyitottak, az emelvényt felépítették, az alapkövet honvédzenekari kísérettel tették le. A nővérek a kápolnában gubbasztottak, az ablakokat elsötétítették böjti lepellel. Más egyéb nem keltette fel a fasiszták figyelmét, az emlékművet időnként megünnepelték a közeli rózsakertben.



A két háború közti időben folytatódott a krízis időszaka a Sant’Antonioban. Az apácák teljes lelki dezorientációban szenvedtek, nem volt tiszta képük a szerzetesi lét természetéről, ami a bencés szabályokból és a kamalduli tradíciókból származik. Az egyházi zsargon „ernyedtségnek” és „a szabályos szertartások hiányának” nevezi ezt. Az apácák pénzügyi nyomora arra vezette a Vatikán hivatalát, hogy eljátszanak a gondolattal, hogy bezárják a közösségét és más kamalduli szerzetesekhez csatolják őket.



A veszélyek fenyegetése miatt az apácák úgy döntöttek, hogy egy másik, életképesebb közösség tagját kérik fel apátnőnek, hogy szervezze újra Sant’Antonio életét. 1948-ban érkezett meg Scolastica Berardi anya a toszkán Poppi monostorból. A kolostor ekkor indult el újjászületésének útján.


A fotók a római kamalduli közösség honlapjáról származnak:

http://www.camaldolesiromani.it/sito/html/antonio/antonio%20italia/antonio.htm

Nincsenek megjegyzések: