2010. július 17., szombat

Egy beszélgetőkönyv tanulságai kamalduli szemmel 2.

Az egyik leggyakoribb kérdés, amit megkapok: - Kamalduli? Akkor te most, amolyan táv-oblátus vagy? Miért nem választottál valamilyen itthoni közösséget? Erre általában röviden azt szoktam felelni, hogy ide kaptam hivatást és nem máshova.

Ismét idéznék a könyvből: "- Nem csak pap vagy, szerzetes is. Hogyan kerültél bencés létedre a ferencesekhez? - Tulajdonképpen magam sem értem, hogy én, aki annyira szerettem a bencéseket, miért is nem lettem bencés. Őszintén szólva eszembe sem jutott, hogy az legyek. Ezért is szoktam azt mondani, hogy általános szerzetesi hivatás nincs, Isten egy konkrét lelkiségbe, egy bizonyos közösségbe hív meg, valamilyen lelki találkozáson keresztül."

Több, mint két évvel ezelőtt éreztem hivatást a kamalduli oblátusságra, de én is tudtam, hogy ilyen Magyarországon nincs. Maga a hivatás ténye ezért zavarba ejtett és rövid töprengés után arra jutottam, hogy valamit félreérthettem. Isten a bencés oblátusok között akar látni (akiket már ismertem 2002-ből), ahol megélem a kamalduli lelkiséget. Így jelentkeztem a közösségbe, egy percre sem titkolva elkötelezettségemet Szent Romuald felé. Másfél évig voltam ott, jelöltségemet is elkezdtem, de egy lelkiségen belül valami mást élni...nos ez feszültséget és hiányérzetet keltett bennem. Éreztem, hogy nem vagyok a helyemen. Amikor ősszel elváltam a közösségtől és írtam Hale atyának felvételemet kérve a kamalduliakhoz, tudtam: jól döntöttem. Azt, hogy mi az értelme itt Magyarországon egyedül élni oblátusként, már egy ideje nem kutatom és nem is fontos. Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad. Ha pedig elhal sok gyümölcsöt terem.


"Nekem szükségem van bizonyos keretekre, melyek nélkül esetleg mások megvannak. Egy olyan kolostorban, ahol kiabálástól és ajtócsapkodástól hangos a folyosó, nem tudnék szerzetes lenni. Egy olyan közösségben, ahol csoportokban marják egymást, nem tudnék élni. Egy olyan közösségben, melyben a szerzetesi ruha semmit nem számít, nem tudnék élni. Azt mondom, vannak, akik ilyen körülmények közepette is meg tudják tartani a fogadalmaikat és szépen élnek, de nekem nincs ilyen erős lelkem, ezért ragaszkodom a szabályokhoz, csöndhöz, közös imához, böjthöz....(...) Akár ki is írnám az ilyen házra nagy betűkkel, hogy ez a gyöngék szerzetesháza."

Ebben az idézetben nem említi konkrétan, de a beszélgetőkönyvben állandóan kihangsúlyozza a liturgia méltó végzésének fontosságát, a régi gyökerekhez való hűséget. Lehetséges, hogy a régi rítus követői modern szempontból megragadtak a rubrikáknál és a Szentatya komolyan vételénél? Én a gyöngék miséjére járok, ahol nem vagyok méltó arra, hogy Krisztust megérintsem, csak elfogadom - hogy mint Izajás próféta ajkát - megtisztítson az oltárról hozott parázs. Ahol fel kell nőnöm egy nálam végtelenül hatalmasabb Istenhez és nem fordítva. Barsi atyával vallom: lehet, hogy mások más liturgikus körülmények között könnyen eljutnak Istenhez, de nekem pont a gyöngeségem miatt kell ezt a másik utat követnem.

2 megjegyzés:

Reina Nicolasa írta...

Nagyon tetszik ez a sorozat, remélem, lesz még több része is!

Engem is tulajdonképpen egy véletlen vezetett a Kármel felé, bár semmilyen módon nem vagyok (még) elköteleződve feléjük. Ha objektíve néztem volna magam, valami aktív lelkiséget választottam volna, például a jezsuitákét. Nagyon érdekesek ezek a hivatástörténetek, a tanácstalan ember szomjazik rájuk.

A könyvet pedig majd mindenképp beszerzem.

Romualda írta...

Köszönöm, még egy-két rész lesz. A részek, témák válogatása merőben az én érdeklődési körömet tükrözi és nem feltétlen ezek a legfontosabb részek a könyvben:)