2010. július 16., péntek

Egy beszélgetőkönyv tanulságai kamalduli szemmel

Régóta vágytam rá, hogy végre elolvashassam Barsi Balázs "Énekemmé lettek igazságaid" című beszélgetőkönyvét. A napokban sikerült hozzájutnom ehhez a párbeszédes formában megírt kötethez.

Gyakran kérdezik tőlem, hogyan lehet megélni a kamalduli lelkiséget családban? A három legfőbb jó között, ami a kamalduli lelkiség teljességét jelenti, ott van a magány (a közösség és az evangelizáció/vértanúság mellett). Hogyan gyakorolja a magányt a családos oblátus/obláta?

Szent Romuald atyánk a szabályzattal - modern ikon

Mindenekelőtt úgy, hogy bizonyos időt naponta magányban tölt az Istennel. Az oblátusszabályzat szerint ez napi kétszer fél óra és Barsi Balázs is hasonlóképpen véli: "Ha valaki belehelyezkedik a földi létezés krisztusi valóságába, minden megdicsőül és ragyogni kezd körülötte. Nem extázis ez, nem érzelmi elragadtatás, hanem az örökkévalóság áttündöklése a földi élet mulandóságból szőtt szövetén, az emberi lét felmagasztaltatása. A mi hitünkben az örök színeváltozás van jelen, de mindennap legalább egy órát kellene elmélkedéssel, imádsággal tölteni ahhoz, hogy ezt a hitbeli látást elnyerjük." Nagymaroson megkérdeztem tőle személyesen, hogy egy házas ember számára is van-e létjogosultsága a napi magánynak (szentbeszédében a szerzetesekről beszélt). Igen - válaszolta - ez nagyon fontos. Egy félóra magány naponta még egyetlen házasságnak sem ártott.

Lehet havonként egy napot vagy évente néhány napot arra szánni, hogy egyedül legyünk Vele. Nekem ez utóbbi megvalósíthatóbb, számos kolostor kínál lehetőséget rövid, csöndes egyedüllétre. Legutóbb Attyapusztán voltam a kármelitáknál. Az imaórákat a szobámban végeztem és összességében is ott töltöttem a legtöbb időt. Néha sétáltam egy kört a kolostor körül vagy étkezések után beszélgettem a nővérekkel, de a súlypont mindig a "cellán" és a megmaradáson volt.

A magány másik dimenziója házasoknál a lelki magány. Vannak olyan életszakaszok, helyzetek vagy problémák, ahová - bármennyire szeretnénk - nem tud elkísérni a társunk vagy éppenséggel mi nem tudjuk őt. Egyedül kell belevágni és túlélni esetleg egy hatalmas keresztet. A házasság szentsége itt természetesen segítő kegyelmet ad, de lelkileg egyedül találjuk magunkat. Csak Krisztusra számíthatunk, de gyakran csupán annyiban, mint Remete Szent Antalnál: rejtetten figyel, mit cselekszünk. De a győzelmet az Ő kegyelméből nyerjük el.

Imádkozó kamalduli szerzetes Fonte Avellana remeteségében

"-Mit jelentenek neked a zsoltárok általában? - Leginkább a mindennnapi kenyér metafórájával jellemezhetném - a pusztában vándorlók kenyere, ahogyan Thomas Merton írja róluk.(...) A zsoltárimádságban maga Isten bátorítja az embert, hogy kiterítse előtte az életét. És a zsolozsmában minden zsoltár végén elmondjuk a kis doxológiát: "Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek", s ezzel gyarló emberi életünket, örömeinket és gondjainkat a beteljesedésnek, a Szentháromság örök dicsőségének erőterébe helyezzük. Ezért egzisztenciális imádság a zsoltár, olyan, mint a mindennapi levegővétel, mely nélkül nem lehet élni. Számomra az a nap, mely zsolozsmázás, azaz zsoltárimádság nélkül telne el, átkozott nap lenne."

Szent Romuald a kezdőknek írt rövid szabályzatban ugyanilyen egyértelműen fogalmaz: "Sose hagyd el a zsoltárok ösvényét. Merülj el a zsoltárokban, kutasd azok jelentését. Ha olvasás közben elszórakozol, ne hagyd ott a könyvet, hanem még buzgóbban kutasd a zsoltár értelmét." A zsoltárok imádkozása a kamalduli lelkiség forrása és táplálója. A pusztában vándorlók kenyere, ahogy Merton fogalmazott. A zsolozsma egyesít Krisztssal és a távollevő testvérekkel - ezt gyönyörűen fejti ki Damiáni Szent Péter tanításában.

Számomra, aki közösség nélkül élem az oblátusságomat ez az egyesítő kegyelem (Krisztussal, társakkal) a zsolozsma legnagyobb ajándéka.

Nincsenek megjegyzések: