2010. július 31., szombat

Rómát látni és.....írni róla!

Kedves Olvasóim!

A blog előreláthatólag augusztus közepéig nyári szabadságra megy. Rómába és Camaldoliba utazom, a "termés" ezen és a káptalani blogon megosztva lesz olvasható.


O Roma nobilis:

1. O Roma nobilis, orbis et domina, – Cunctarum urbium excellentissima, – Roseo martyrum sanguine rubes – Albis et virginum liliis candida, – Salutem dicimus tibi per omnia, – Te benedicimus, salve per saecula. – Petre, tu praepotens caelorum claviger, – Vota precantium exaudi iugiter; – Cum bis sex tribuum sederis arbiter, – Factus placabilis iudica leniter – Teque petentibus nunc temporaliter – Ferto suffragia misericorditer.

2. O Paule, suscipe nostra precamina, – Cuius philosophos vicit industria, – Factus oeconomus in domo regia – Divini muneris adpone fercula. – Ut, quae repleverit te, sapientia – Ipsa nos repleat tua per dogmata.

Ismeretlen XI. századi költő: Róma dicsérete (Ágoston Julián fordításában)

1. Ó Róma, szent falak, s a béke városa! – Te minden városok királyné asszonya! – Szent Város, vértanúk vérével vagy tele, – liljommal ékesít a szüzek élete. – Ó Róma, üdvözlégy, ó Róma, áldva légy, – terólad zeng a föld, terólad zeng az ég.

2. Szent Péter, jó atyánk, te nyisd meg az eget, – hallgasd meg hő imánk, a mennybe fölvezess! – Ítélőszéken ülsz, körötted társaid, – irgalmas szívvel légy, oldd vétkünk zárait! – Könyörgő könnyeink kitárt kezünkre nézz, – kegyelmes kézzel nyisd az Isten szent egét!

3. Szent Pálunk, tiszta tűz, ó, kérünk, nézz le ránk, – te bölcsek csillaga, te ékes égi láng! – Az égnek trónusán sáfárunk vagy nekünk, – Szent Pál, te légy velünk, ha innen elmegyünk! – A szíved mennyei bölcsesség tengere, – taníts minket is, vezess az égbe be!


2010. július 29., csütörtök

Levél Amerikából

Munkából hazaérve ez a kedves levél fogadott az asztalon.

Az oblátus-fórum vezetője írta, aki szívén viseli a külföldi oblátusok sorsát és küldött egy pár kedves, kézzel írt sort. Ez utóbbi igazi felüdülés volt e-mailekhez szokott szememnek. A levél mellé az amerikai monostor negyedévente megjelenő hírlevelét is megkaptam. Megható az a figyelmesség, amellyel a távoli testvérekhez viszonyulnak. Ha valakinek műtétje volt vagy unokája született egy emberként imádkoztak vagy örültek érte/vele. Az angol nyelvű levél végén pedig ez áll ékes betűkkel: Áldás és béke. Így magyarul.

2010. július 27., kedd

Munka közben


Lengyel kamalduliak az 1940-es években egy lengyel fotóarchívumból.





2010. július 22., csütörtök

Egy beszélgetőkönyv tanulságai kamalduli szemmel 4.


Barsi Balázs atya a ma ünnepelt szentről: "Mária Magdolnát ugyanis éppen a rossz irányt vett szexualitásból mentette ki Jézus, mégpedig nem egy férfi szerelmével, hanem Isten újjáteremteni képes feloldozásával. Ettől kezdve Mária Magdolna sem egyszerűen női rajongással viseltetett Jézus iránt, hanem Úrként és Mesterként tekintett rá, akárcsak az apostolok. Persze sok mindenben még nagyon is emberi módon gondolkodott, úgyhogy a föltámadott Úr Jézusnak az ő elméjét is fel kellett nyitnia a húsvéti misztérium befogadására, ugyanúgy, mint Tamás apostolét vagy az emmauszi tanítványokét. Az a mozdulat, ahogy Mária Magdolna próbálja átkarolni Jézus lábát, egyfelől tipikusan női gesztus, másfelől viszont a mélységes emberi ragaszkodás megnyilvánulása. Jézus sem egyiket, sem másikat nem utasítja el, de fontosabb dolgokra akarja megtanítani Máriát, hogy tudniillik a Feltámadottat, az örökkön Élőt semmiféle tanítványi szeretet, a legtisztább ragaszkodás sem marasztalhatja a halandóság világában, hanem Ő visz majd magával bennünket a halhatatlan szeretet országába. Ennek a jelenetnek az a tanulsága, hogy a feltámadott test - amely a mi osztályrészünk is lesz - nem integrálható az előző világba, hanem az előző világnak kell az újba integrálódnia - a bűnt kivéve."

A keleti egyházakban Mária Magdolnához kötik az első húsvéti piros tojás eredetét (szimandron.hu nyomán):

Eszerint az egykori bűnös asszony, akiből Krisztus a bibliai leírás szerint hét ördögöt űzött ki, a föltámadás után az apostolokkal együtt elhagyta Jeruzsálemet, hogy hirdesse Krisztus örömhírét a világban. Az asszony bejárta egész Itáliát, s Rómában eljutott Tiberius császárhoz (14-37) is, akinek elmesélte, hogy Júdeában a galileai Jézust a zsidó főpapok felbujtására, bűntelenül elítélték, és az ítéletet Pontius Pilátus, a Tiberius által kinevezett procurátor jóváhagyta. A császár erre gúnyosan megjegyezte, nagyobb esély van rá, hogy a kezében lévő tojás pirosra váljon, mintsem hogy egy ember feltámadjon a sirból. A tojás abban a pillanatban pirosra változott. Erre Mária megismételte az apostolok szavait, "aki hisz Krisztusban, megváltást nyer, azonban nem aranyért vagy ezüstért, hanem a bűntelen és tiszta Bárány kiontott vére által."

Ezért vált szokásává a világ keresztényeinek, hogy Húsvét napján egymásnak piros tojást ajándékoznak, s a keleti keresztény hagyományban sok ikon ezért ábrázolja Mária Magdolnát piros tojással a kezében.

Végül imádkozzunk a barroux-i szerzetesekért, akik ma ünneplik templomuk védőszentjét!

2010. július 21., szerda

Szent Anna triduum a szerviták templomában

A Belvárosi Szent Anna Templom (1052 Budapest, Szervita tér 6.) búcsúünnepére felkészítő triduum prédikációinak témája:

Az ima és a sarkalatos erények
Forduljunk Szűz Mária Édesanyjához!

Július 24. (szombat) 17.15-kor
Crossey Philip atya - Bölcs dolog imádkozni

Július 25. (vasárnap) 11.30-kor
Gudenus Philipp atya - Erősségünk a türelmes kitartó ima!

Július 25. (vasárnap) 17.15-kor
Herpy György atya: Igazságosság - csak irgalommal!

Július 26. (hétfő) 17.15-kor
Gudenus Philipp atya - Mértéktartó jóság - korlátlan szeretet!

2010. július 20., kedd

Szent Wilgefortis: az egyház "szarvashibája"?

Ezt a bejegyzést Mária Magdaléna tegnapi posztja ihlette a "szőrös szent nőkről" :)

A "szarvashiba" szó eredete a Kivonulás 34,29-re vezethető vissza. Szent Jeromos így fordítja le ezt a helyet: "És midőn leszállana Mózes a Sínai-hegyről, tartja vala a bizonyság két tábláit, és nem tudja vala, hogy szarvas volna az orcája az Úr beszéde társalkodásából." Földváry Miklós remek tanulmányban így, ír: Mózes "szarvas orcája" úgy él a köztudatban, mint Szent Jeromos félrefordításának iskolapéldája, mint a Vulgata hiteltelenítésének közhelye. A művelt közönség többnyire azt tartja, hogy a vonatkozó bibliai helyen szereplő héber szó mássalhangzói egyaránt gyökét képezik a "ragyogás" és a "szarv" szavaknak, és a keresztény Nyugaton több mint ezer éven át használatos szöveg a két szó egyszerű összetévesztéséből származott. A botlást (?) különösen érdekessé teszi, hogy alapjává vált a középkor - és katolikus vidékeken az újkor - Mózes-ábrázolásainak. De Michelangelo Mózesének jelképessé rövidített szarvai sem tették versenyképessé a mára általánosan elterjedt értelmezéssel: "Nem tudja vala Mózes, hogy az ő orcájának bőre fénylenék, mivelhogy az Istennel szólott volna." A tanulmányt érdemes teljes egészében elolvasni, mert abból kiderül, hogy Jeromos egyáltalán nem hibázott...sőt.

Hasonló a helyzet a ma ünnepelt Szent Wilgefortis szűz, vértanúval akit pogány apja keresztre feszíttetett, miután tisztasága védelmében szakálla nőtt. A legtöbb írás ezt egyszerűen úgy magyarázza, hogy a legenda és vele szentünk csak egy művészettörténeti félreértés terméke. A neki szentelt templomok tévedés termékei. Románkori feszületek adtak tápot ennek a "legendának", amelyeken Krisztus hosszú övvel megkötött köntösben látható.


Híres példája ennek a típusnak a luccai Volto Santo, amelyet a történet szerint Nikodémus kezdett el faragni, de egy angyal fejezett be. Hatalmas kultusz övezte és egész Európában elterjedt. Gyakran felöltöztették díszes ruhákba és koronát tettek a fejére.

A luccai Volto Santo díszes ruhákban és anélkül

Később azonban - folytatódik a magyarázat - amikor Krisztus ma is ismert ábrázolása vált népszerűvé (ágyékkötőben a kereszten) az emberek elfelejtették az eredeti jelentést és egy minden történelmi alapot nélkülöző legenda szövődött köré, fiktív szenttel. Ez lenne Wilgefortis. Az egyház tévedett.

Körmenet a luccai Volto Santo előtt

A továbbiakban J. Hubert Lacey cikkét alapul véve szeretném bemutatni Szent Wilgefortis legendájának történeti és orvosi alapjait. Ehhez először is az anorexia nervosa fogalmától kell elindulnunk. Az általános vélekedés szerint ez a betegség a növekvő jólét következménye, de ez korántsem így van. Ismert volt régebbi korokban és egyházi szerzők is foglalkoztak vele. Pszichológiai jellemzője, hogy a beteg fél a normális testsúlyától és hajszálvékony szeretne lenni. Egyfajta morbid félelem él benne a kövérségtől. Ez olyan viselkedéssel társul az anorexiásnál, amellyel jelentős súlyvesztést ér el, majd ebből adódóan az endokrinológiai következmények is nyilvánvalókká válnak testén. Az anorexiás beteg nem általános éhezéssel éri el a kívánt súlycsökkenést, hanem speciális szénhidrátok megvonásával. A sikeres kezelés is azon múlik, hogy szénhidrátban kiegyensúlyozott-e. Az éhezés következménye hamarosan súlyvesztés és a menstruáció elmaradása, de néhány páciensnél a hormonális egyensúly elvesztése aban nyilvánul meg, hogy szőrnövekedés indul meg a felső ajak fölött és az állon. Ezenkívül legénytoll nő a háton, a karokon és lábakon, illetve az arc oldalán. A pehelyszőr segíti a hőszabályozást akkor is, amikor a zsírszövet már hiányzik. A haj elvékonyodik és kihullhat, emiatt minden más arcszőrzet hangsúlyossá válik a beteg megjelenésében. Sok klinikus feljegyezte, hogy az anorexia a magas etikai normákkal rendelkező lányoknál jóval gyakoribb. A korai kamaszkorban jelenik meg és a felnőtt szexualitástól való félelem generálja.

Hans Memling: Triptichon Szent Wilgefortis és Egyiptomi Szent Mária alakjával

Most vessük egybe az életrajzi adatokat a fentiekkel. Wilgefortis a portugál király hetedik leánya volt. Apját kemény uralkodóként főleg kíméletlenségéről és durvaságáról ismerték. Amikor Wilgefortis megtudta, hogy apja Szicília szaracén királyának szánta feleségül, megrettent. Ő ugyanis korábban már szüzességi fogadalmat tett Istennek. A legenda néhány verziója arról is tud, hogy apja megpróbált vérfertőző szándékkal közeledni hozzá. A szülői nyomás alatt vergődve Istenhez imádkozott, hogy tisztaságát megőrizze és valahogyan megmeneküljön a nem kívánt házasságtól. Kemény böjtbe fogott és aszketikus gyakorlatokkal sanyargatta magát arra kérve Istent, hogy vegye le tőle testi szépségét. Wilgefortis szőrös külsje hamarosan arra késztette Szicília királyát, hogy a házassági ajánlatát visszavonja. Wilgefortis apja ekkor lánya ellen fordult és dühében keresztre feszítette az állhatatos szüzet.

Szent Kümmernis

A legenda meglehetősen régi, politikai eseményekből kikövetkeztethető, hogy 700 és 1000 körül keletkezett Portugáliában és 1200-ig nem is vált szélesebb körben ismertté. Ekkor azonban gyorsan elterjedt, de mindenhol más néven: Németországban Kümmernis, Hollandiában Ontkommena, Spanyolországban pedig Szent Liberata volt a keresztrefeszített szűz neve.

Szent Liberata


Itt nem arról van szó, hogy egy szentnek volt több neve (mint a fentiek sugallják) hanem mások is éltek egy időben hasonló kórtörténettel. Európában a középkorban szokás volt, hogy a házassági szándékot az első havi vérzés megjelenésével együtt jelentsék be. A jó családból származó Wilgefortis éppen elérte a pubertást. A legenda kihangsúlyozza az apa és lánya közötti kulturális és etikai különbséget (ezt mutatja a vérfertőzésről szóló monda). Az ellentét a keresztrefeszítésben éri el a csúcspontját, amit a kegyetlen apa családja támogatásával visz végbe. Ennek a cselekedetnek a fájdalmas szimbolikája érvényes a mai anorexiás páciensekre is.

Szent Kümmernis tiszteletére szentelt búcsújáró templom Németországban

A Wilgefortis-kultuszt a kor orvoslásából még jobban megérthetjük. Az anorexia nervosát először arab orvosok írták le, de az Egyház visszautasította az iszlám kultúrából származó diagnózist. Ezt a bizalmatlanságot elősegítette, hogy Portugália ebben az időben folyamatos mór megszállás alatt volt. A névadás azt a gondolatot tükrözi, hogy ő az erős szűz (Virgo Fortis), aki megszabadult a kíntól és aggódástól (Kümmernis). Olyan nőnek tartották, aki megfosztotta magát a női gondoktól [ez alatt elsősorban a menstruációt kell érteni]. Portugáliában a szexuális problémákkal küszködő nők védelmezője volt.

Ami különös ebben a legendában, az az, hogy nemcsak az anorexia tüneteit írja le pontosan, de azokat a pszichés félelmeket is, amelyek ezt generálják. Ma az anorexiát az érzelmek, a család és a társadalom által előidézett kombinált tünetegyüttesként írjuk le, de a középkori Európában ez csodának tűnt. Szent Wilgefortis alakja tehát nem fiktív szentet takar, hanem egy erkölcsi dilemmában az éhezést és vértanúságot vállaló királylányt és sorstársait.

2010. július 19., hétfő

Egy beszélgetőkönyv tanulságai kamalduli szemmel 3.

"Az nagyon jó, ha boldoggá tesz [a papság], de ne feledjük, hogy nem azért lesz valaki pap vagy szerzetes, hogy ez a hivatás és életforma őt tökéletesen boldoggá tegye, hanem azért, hogy Istent és az Egyházat szolgálja. Ugyanez érvényes a házasságra is: jaj annak, aki azért nősül meg vagy megy férjhez, hogy ettől maradéktalanul boldog lesz! A maradéktalan boldogságra ott a mennyország. A házasság éppen arra való a maga gyönyöreivel, szépségeivel és kegyetlen megpróbáltatásaival, hogy megtanítson szeretni, hogy új, egészséges nemzedékeket neveljen fel, és így előkészítsen az örök boldogságra." - mondja Barsi atya.


Gyakran várjuk el a jó keresztény házasságtól, hogy konfliktusmentes legyen és kimondva-kimondatlanul így szemléljük másokét is. Az ortodox és görög katolikus házassági szertartás azonban a maga véres valójában tárja fel e szentséget: "Urunk és Istenünk, koronázd meg őket dicsőséggel és méltósággal." - mondja a pap, miután a jegyesek fejére teszi a koronákat (koszorúkat). Ez a dicsőség és méltóság azonban - ahogy Alexander Schemann atya írja - a vértanúi korona dicsősége és méltósága. Mert az Országhoz vezető út martüria - tanúságtétel Krisztus mellett, ami keresztrefeszítés és szenvedés. Miközben a modern felfogás a házasságot azonosítja a boldogsággal, a házasság vonatkozásában a kereszt bármiféle elfogadását visszautasítja. A keresztény házasságban valójában hárman vesznek részt: a férfi és a nő egyesült hűsége a harmadik - Isten - felé az, ami az előbbi kettőt egységben tartja egymással és Istennel. És pontosan Isten jelenléte vet véget a pusztán "természetes" házasságnak. Krisztus keresztje a természet öncélúságának a végét jelzi. De "a kereszt által öröm [és nem boldogság] árad az egész világra". Tehát a kereszt jelenléte biztosítja a házasság igazi örömét - fejezi be az ortodox író.


Ha arról hallunk, hogy valakinek problematikus a házassága vagy a házastársa, azonnal Casciai Szent Ritát ajánljuk és példáját emlegetjük. Elismerve csodálatos közbenjáró hatalmát és nagy-nagy népszerűségét, hozzám sohasem tudott közel kerülni. Talán épp az olyan szerencsétlenül megírt életrajzoknak köszönhetően, mint Joseph Sicardo atya: Szent Rita, a lehetetlenségek szentje című műve. Ebben a könyvben Ritát lelkileg annyira retusálják, minden apró hibát vagy emberi érzést eltüntetve róla, hogy nem látom benne az asszonyt és feleséget csak a szent élettelen prototípusát. Sajnos (és erről nem Szent Rita tehet) ábrázolásainak többsége is ezt a giccses, szenvelgő fájdalomfelfogást jeleníti meg, ami távol állt a történelmi Ritától.

Számomra a 19. századi Róma - nálunk kevéssé ismert - két szentje jelenti a házasság élő vértanúit. Kortársak voltak és ismerték is egymást, mindketten a trinitárius harmadrend tagjaiként váltak boldoggá. De erről majd egy másik bejegyzésben.

2010. július 17., szombat

Egy beszélgetőkönyv tanulságai kamalduli szemmel 2.

Az egyik leggyakoribb kérdés, amit megkapok: - Kamalduli? Akkor te most, amolyan táv-oblátus vagy? Miért nem választottál valamilyen itthoni közösséget? Erre általában röviden azt szoktam felelni, hogy ide kaptam hivatást és nem máshova.

Ismét idéznék a könyvből: "- Nem csak pap vagy, szerzetes is. Hogyan kerültél bencés létedre a ferencesekhez? - Tulajdonképpen magam sem értem, hogy én, aki annyira szerettem a bencéseket, miért is nem lettem bencés. Őszintén szólva eszembe sem jutott, hogy az legyek. Ezért is szoktam azt mondani, hogy általános szerzetesi hivatás nincs, Isten egy konkrét lelkiségbe, egy bizonyos közösségbe hív meg, valamilyen lelki találkozáson keresztül."

Több, mint két évvel ezelőtt éreztem hivatást a kamalduli oblátusságra, de én is tudtam, hogy ilyen Magyarországon nincs. Maga a hivatás ténye ezért zavarba ejtett és rövid töprengés után arra jutottam, hogy valamit félreérthettem. Isten a bencés oblátusok között akar látni (akiket már ismertem 2002-ből), ahol megélem a kamalduli lelkiséget. Így jelentkeztem a közösségbe, egy percre sem titkolva elkötelezettségemet Szent Romuald felé. Másfél évig voltam ott, jelöltségemet is elkezdtem, de egy lelkiségen belül valami mást élni...nos ez feszültséget és hiányérzetet keltett bennem. Éreztem, hogy nem vagyok a helyemen. Amikor ősszel elváltam a közösségtől és írtam Hale atyának felvételemet kérve a kamalduliakhoz, tudtam: jól döntöttem. Azt, hogy mi az értelme itt Magyarországon egyedül élni oblátusként, már egy ideje nem kutatom és nem is fontos. Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad. Ha pedig elhal sok gyümölcsöt terem.


"Nekem szükségem van bizonyos keretekre, melyek nélkül esetleg mások megvannak. Egy olyan kolostorban, ahol kiabálástól és ajtócsapkodástól hangos a folyosó, nem tudnék szerzetes lenni. Egy olyan közösségben, ahol csoportokban marják egymást, nem tudnék élni. Egy olyan közösségben, melyben a szerzetesi ruha semmit nem számít, nem tudnék élni. Azt mondom, vannak, akik ilyen körülmények közepette is meg tudják tartani a fogadalmaikat és szépen élnek, de nekem nincs ilyen erős lelkem, ezért ragaszkodom a szabályokhoz, csöndhöz, közös imához, böjthöz....(...) Akár ki is írnám az ilyen házra nagy betűkkel, hogy ez a gyöngék szerzetesháza."

Ebben az idézetben nem említi konkrétan, de a beszélgetőkönyvben állandóan kihangsúlyozza a liturgia méltó végzésének fontosságát, a régi gyökerekhez való hűséget. Lehetséges, hogy a régi rítus követői modern szempontból megragadtak a rubrikáknál és a Szentatya komolyan vételénél? Én a gyöngék miséjére járok, ahol nem vagyok méltó arra, hogy Krisztust megérintsem, csak elfogadom - hogy mint Izajás próféta ajkát - megtisztítson az oltárról hozott parázs. Ahol fel kell nőnöm egy nálam végtelenül hatalmasabb Istenhez és nem fordítva. Barsi atyával vallom: lehet, hogy mások más liturgikus körülmények között könnyen eljutnak Istenhez, de nekem pont a gyöngeségem miatt kell ezt a másik utat követnem.

2010. július 16., péntek

Egy beszélgetőkönyv tanulságai kamalduli szemmel

Régóta vágytam rá, hogy végre elolvashassam Barsi Balázs "Énekemmé lettek igazságaid" című beszélgetőkönyvét. A napokban sikerült hozzájutnom ehhez a párbeszédes formában megírt kötethez.

Gyakran kérdezik tőlem, hogyan lehet megélni a kamalduli lelkiséget családban? A három legfőbb jó között, ami a kamalduli lelkiség teljességét jelenti, ott van a magány (a közösség és az evangelizáció/vértanúság mellett). Hogyan gyakorolja a magányt a családos oblátus/obláta?

Szent Romuald atyánk a szabályzattal - modern ikon

Mindenekelőtt úgy, hogy bizonyos időt naponta magányban tölt az Istennel. Az oblátusszabályzat szerint ez napi kétszer fél óra és Barsi Balázs is hasonlóképpen véli: "Ha valaki belehelyezkedik a földi létezés krisztusi valóságába, minden megdicsőül és ragyogni kezd körülötte. Nem extázis ez, nem érzelmi elragadtatás, hanem az örökkévalóság áttündöklése a földi élet mulandóságból szőtt szövetén, az emberi lét felmagasztaltatása. A mi hitünkben az örök színeváltozás van jelen, de mindennap legalább egy órát kellene elmélkedéssel, imádsággal tölteni ahhoz, hogy ezt a hitbeli látást elnyerjük." Nagymaroson megkérdeztem tőle személyesen, hogy egy házas ember számára is van-e létjogosultsága a napi magánynak (szentbeszédében a szerzetesekről beszélt). Igen - válaszolta - ez nagyon fontos. Egy félóra magány naponta még egyetlen házasságnak sem ártott.

Lehet havonként egy napot vagy évente néhány napot arra szánni, hogy egyedül legyünk Vele. Nekem ez utóbbi megvalósíthatóbb, számos kolostor kínál lehetőséget rövid, csöndes egyedüllétre. Legutóbb Attyapusztán voltam a kármelitáknál. Az imaórákat a szobámban végeztem és összességében is ott töltöttem a legtöbb időt. Néha sétáltam egy kört a kolostor körül vagy étkezések után beszélgettem a nővérekkel, de a súlypont mindig a "cellán" és a megmaradáson volt.

A magány másik dimenziója házasoknál a lelki magány. Vannak olyan életszakaszok, helyzetek vagy problémák, ahová - bármennyire szeretnénk - nem tud elkísérni a társunk vagy éppenséggel mi nem tudjuk őt. Egyedül kell belevágni és túlélni esetleg egy hatalmas keresztet. A házasság szentsége itt természetesen segítő kegyelmet ad, de lelkileg egyedül találjuk magunkat. Csak Krisztusra számíthatunk, de gyakran csupán annyiban, mint Remete Szent Antalnál: rejtetten figyel, mit cselekszünk. De a győzelmet az Ő kegyelméből nyerjük el.

Imádkozó kamalduli szerzetes Fonte Avellana remeteségében

"-Mit jelentenek neked a zsoltárok általában? - Leginkább a mindennnapi kenyér metafórájával jellemezhetném - a pusztában vándorlók kenyere, ahogyan Thomas Merton írja róluk.(...) A zsoltárimádságban maga Isten bátorítja az embert, hogy kiterítse előtte az életét. És a zsolozsmában minden zsoltár végén elmondjuk a kis doxológiát: "Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek", s ezzel gyarló emberi életünket, örömeinket és gondjainkat a beteljesedésnek, a Szentháromság örök dicsőségének erőterébe helyezzük. Ezért egzisztenciális imádság a zsoltár, olyan, mint a mindennapi levegővétel, mely nélkül nem lehet élni. Számomra az a nap, mely zsolozsmázás, azaz zsoltárimádság nélkül telne el, átkozott nap lenne."

Szent Romuald a kezdőknek írt rövid szabályzatban ugyanilyen egyértelműen fogalmaz: "Sose hagyd el a zsoltárok ösvényét. Merülj el a zsoltárokban, kutasd azok jelentését. Ha olvasás közben elszórakozol, ne hagyd ott a könyvet, hanem még buzgóbban kutasd a zsoltár értelmét." A zsoltárok imádkozása a kamalduli lelkiség forrása és táplálója. A pusztában vándorlók kenyere, ahogy Merton fogalmazott. A zsolozsma egyesít Krisztssal és a távollevő testvérekkel - ezt gyönyörűen fejti ki Damiáni Szent Péter tanításában.

Számomra, aki közösség nélkül élem az oblátusságomat ez az egyesítő kegyelem (Krisztussal, társakkal) a zsolozsma legnagyobb ajándéka.

2010. július 15., csütörtök

A legújabb zászló :)

E blog írója derülten vette észre a legújabb zászlót, amellyel reményei szerint augusztus elején Rómában (Vatikánban) is találkozni fog.

Apostolok oszlása (Divisio Apostolorum)

Vézelay, Sainte-Marie-Madeleine kapuja: A Szentlélek eljövetele és az apostolok küldése

A 11. század óta sok országban megemlékeztek ezen a napon arról az eseményről, hogy az apostolok, miután a hagyomány szerint 12 évig kizárólag a zsidóknak hirdették az evangéliumot, az Üdvözítő meghagyása értelmében elszéledtek hirdetni az örömhírt minden népnek. Mindez a hagyomány szerint 45-ben történt.

A speciális ünnep nem terjedt el egyetemesen az Egyházban. Magyarországon kívül csupán Lengyelországban, Franciaországban és Németalföldön tartotta számon a hagyomány. Több , Magyarországon használatos martirologiumban, misszáléban és breviáriumban szerepel ez az ünnep. A Breviarium Strigoniensében is megtaláljuk, így arra a következtetésre juthatunk, hogy bár nem kötelezően, de elterjedt volt július közepén az apostolokat ünnepelni.

2010. július 14., szerda

Jézus Szentséges Vérének hónapja

Amikor vasárnap gyónni voltam, a Szent Vér litániáját kaptam elégtételül, mert a júliust ez az ünnep ragyogja be.

Januárban Jézus Szent Neve és gyermeksége, márciusban Szent József, májusban és októberben a Szűzanya, júniusban Urunk Szentséges Szíve, augusztusban a Szeplőtelen Szív, szeptemberben a Kereszt és a Fájdalmas Szűzanya, novemberben a tisztítótűzben szenvedők és az elhunytak foglalják keretbe imáinkat azzal, hogy az adott hónapban kiemelten is tiszteljük őket.


Raniero Cantalamessa atya könyvében (Megszentelődésünk forrása az Eucharisztia) így ír:

Felvetődhet bennünk a kérdés: miért adunk ekkora jelentőséget egy ennyire materiális valóságnak mint a vér, mely bizonyos szempontból egyenesen visszataszító az ember számára az erőszak és a szenvedés miatt, amit emlékezetbe idéz. Mi van a vérben, ami indokolttá teszi a bibliai vallásosságban elfoglalt kiemelkedő helyét? Erre a kérdésre azzal kell válaszolnunk, hogy a vér, beleértve Krisztusét is, nem önmagáért, a maga nyers fizikai valóságában érdekli a Bibliát. A vér az ókori ember számára az életnek, azaz a világon létező legdrágább és legszentebb értéknek a székhelye. Ezért annak kiontása (amikor, mint Jézus esetében, saját véréről, és nem másokéról vagy állatokéról van szó) olyan szeretet jele, melynél nagyobb nem létezhet (vö. Jn 15,13). "Nem a Fiú halála volt az ami tetszett az Atyának, hanem az, hogy önként meg akart halni értünk." - mondja Szent Bernát. A vér tehát az Atya iránti engedelmesség és az irántunk való szeretet halálig fokozott mértékének jele.

Vigyáznunk kell azonban, hogy ne változtassuk Krisztus vérét üres szimbólummá, még oly nagy valóság szimbólumává se, mint a szeretet. "Szimbólumnak" azt a dolgot hívjuk, mely egy másikat idéz elénk, elevenít fel számunkra, egy anyagi létezőt, mely spirituális valóságot helyettesít. Krisztus vére azonban nem csak egy lelki valóság - szeretete, engedelmessége -, helyett szerepel; ez a vér a térben és időben lezajlott, meghatározott eseményre mutat, arra ugyanis, hogy "Krisztus saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett" (Zsid 9,12). Innen ered egyedülálló és transzcendens ereje. Jel, de élő emlékezet is. Közvetlen érintkezésbe hoz - szentségi módon az Eucharisztiában - Krisztus halálával.


Krisztus vérének nagy szerelmese Sienai Szent Katalin így írt gyóntatójának: "Fojtsátok magatokat a keresztrefeszített Krisztus vérébe, fürödjetek meg e vérben, részegedjetek meg a vértől és öltözzetek a vérbe." Ezt a megújító fürdőt állítja elénk a képzőművészet nyelvén Jean Bellegambe oltárképe (1526).

A karthauziak nagyon tisztelik a Szent Vért. Szedő Szeverin közismert könyvében így fogalmaz:
"Valahogy úgy magyarázzák, hogy az Egyház misztikus testében ők az erek. Közvetítik az Egyház minden tagjába az Isten Szívének vérét, láthatatlanul, rejtetten. Hogyha az ér elmeszesedik, eldugul, nem képes a vért közvetíteni, ezért kell ruganyosnak maradnia a szerzetesnek. Ezért kell lelke körül állandóan fújdogálnia a halál és az élet szelének. Halál önmagának, egyesülés Istennel."

2010. július 13., kedd

Elhunyt André Louf atya

André Louf egy karthauzi közösségben 2001. október 6-án

2010. július 12-én a franciaországi Mont-des-Cats-i apátságban 81 éves korában elhunyt André Louf atya, akinek a könyvei és spirituális írásai lelkiségem alapjaihoz tartoznak. 1963-tól mintegy harminc éven át volt a trappista közösség elöljárója. Temetése július 14-én 15 órakor lesz.

A monostor honlapja: http://www.abbaye-montdescats.fr/

2010. július 7., szerda

Diurnálé otthonra


Három példány Latin-magyar nappali zsoltároskönyvből (Diurnálé) az esztergomi Breviárium és a Premontrei Breviárium alapján még kapható a budapesti Szent Gellért Kiadó könyvesboltjában. Ára 2600 ft - a bejárattól balra az antikvár könyvek polcán.