2010. január 28., csütörtök

A keresztény család Szent Benedek Regulájának fényében - 2. rész


Lectio divina” mint találkozás a szeretetben, a közösségi élet mint „jó buzgóság”.

Magrassi apát úr bölcsen hangsúlyozza, hogy a lectio „
szeretetteljes találkozás” Olyan kapcsolat, amely - ha imádságos dialógusba foglaljuk - valóban szinte azt mondhatnánk, hogy fizikailag az igék által fejlődik. Ezeket az igéket az írott szövegnek (Biblia) és azoknak az eseményeknek az értelmezésén keresztül fogadjuk be, amelyek főképpen mindennapos találkozásaink során adódnak. A házasságban a házastársak és a gyermekek, a monostorban a testvérek és a vendégek között.

Meghallgatni az Urat, vagyis Máriához hasonlóan leülni a Mester lábaihoz, ami azt jelenti, hogy helyet és időt szánunk arra, hogy „
az Isten irgalmas szívében olvassunk” (ahogyan Nagy Szent Gergely beszél a lectióról). A mindennapok olvasása azt jelenti, hogy meghallgatjuk a mellettünk lévő másik embert, hogy minden tettünkben az egységre vezető utat keressük.

Ha a házastársi kapcsolat születésére gondolunk, észre kell vennünk, hogy a lectio módszere igen közel áll a házas felek közötti kötelékhez. „
Titkos” (szívbéli) találkozás, amely elvezet annak a felismerésére, hogy a másik önmagáért fontos. Ez idővel a mélyebb megismerés és a gyakori, egyre inkább nyilvánosan („napvilágnál”) vállalt találkozások vágyává válik. Így jutunk el a kölcsönös önátadás felelősségteljes igényéhez, amely révén elérhetjük a „kegyelmi pillanatot” megragadó tartós elköteleződést, amikor a felek úgy érzik, elválaszthatatlanok egymástól.

Ha ez a házasélet útja, akkor a lectio útja is a közösségi élet alapját adó Másik felfedezéseként írható le. A Szentíráson elmélkedve a másik fél meghallgatását gyakoroljuk, Isten minden „
igéjének” meghallgatását, akik mi magunk vagyunk. Ez végeredményben a párbeszéd pedagógiája.

Ezen a ponton szeretnék a Regula 72., a „
jó buzgóságról” szóló fejezetére hivatkozni. Érdemes ebben a szövegösszefüggésben újraolvasnunk, hogy hangsúlyozzuk: a monostor és a házasság adta közösségre egyaránt alkalmazható. Álljunk meg ennél a pár szónál: a szerzetesek „egymást tiszteletadásban előzzék meg. Egymásnak mind testi, mind lelki fogyatkozásait a legtürelmesebben viseljék el” (RB 72,4-5). Konkrét, szinte „súlyos” szavak ezek, nem pedig nagy gondolatmenetek a másik elfogadásáról. Az alap mindig is a másik alázatos elviselése marad. Olvassuk tovább a fejezetet: „Egymásnak versengve engedelmeskedjenek. Senki ne kövesse azt, amit a maga számára hasznosnak ítél, hanem ami másnak az. Egymást tisztán, testvéri szeretettel szeressék. Istent szeretve féljék. Apátjukat őszintén és alázatos szeretettel szeressék. Krisztusnak semmit elébe ne tegyenek, aki bennünket, mindnyájunkat az örök életre vezessen” (RB 72,6-12).

Azt hiszem, sokszor azért nem sikerül nekünk, férfiaknak és nőknek jobbá válnunk, mert nem fogadjuk el saját határainkat. Mivel pedig nem fogadjuk el önmagunkat, természetes, hogy nem viseljük el azokat sem, akikkel együtt élünk. Ezért menekülünk a valóságtól elrugaszkodott gondolatokba, idealisztikus elképzelések felé, miközben mindig csak abból tudunk kiindulni, akik vagyunk. Isten éppen azért szeret bennünket, akik vagyunk. Sőt, ő az, aki formál bennünket - nem a vele való szeretetkapcsolatunk megújítása előtt, hanem az által.

Ezen alapulnak a Regula nevelő célzatú javaslatai, amelyek mindenkire érvényesek, akik különféle módon a monasztikus közösséghez tartoznak. Nem más ez, mint olvasásra „
nevelés”: nevelés, vagyis elmélyedés emberségünkben, hogy szabadok és felelősségteljesek lehessünk. Benedek alapvetően nem az apáttól vagy az egymástól való függést szorgalmazza, hanem a „tiszta, testvéri szeretet” gyakorlását, vagyis azt, hogy kapcsolatainkat ne eszközként használjuk. Önmagunk függetlenségre és autonómiára nevelése nem önelégültséget jelent, hanem megerősödést a hitben, hogy teljes emberekké váljunk, akik egymáshoz nem birtokló és uralkodó, hanem tiszteletteljes és gondos szeretettel (vagyis a „jó buzgóság” szerint) kötődnek.

Nincsenek megjegyzések: