2010. január 29., péntek

A keresztény család Szent Benedek Regulájának fényében - 3. rész


Szentségi nevelés

Isten tanítását a szerzetesközösség és a család is a mindennapi életben, a szentségeken keresztül fedezi fel. Ezek teszik jelenvalóvá számunkra Krisztus Húsvétját, és egyidejűleg az Egyházhoz kapcsolnak bennünket. A keresztségtől a házasságig vezető út láthatóvá teszi a szeretet tanítását, hogy megerősítse az Úr keresztjéből és feltámadásából fakadó közös hi­vatásunkat. A keresztség és a házasság az Eucharisztiának köszönhetően üdvösségünk emlékezetében gyökereznek, így érik el kifejezőerejük teljes­ségét.

Két megkeresztelt házassága többé már nem csupán egy kölcsönös ajándék - amely ugyanakkor mindig is a két személy történetének alapja marad -, hanem a húsvéti tanúságtétel hathatós jele, mindennapos része­sülés az Úr húsvétjában. Elsődlegesen az Eucharisztia tanít bennünket az ingyenesség kölcsönös szolgálatára, amely nem csak emberi fogalmak sze­rint gondolható el. A bencés Regula szeretetről adott tanításának fényé­ben újra kell gondolnunk a keresztény házastársak magatartásának, együttélésének minden gesztusát, szavait és jelentéseit: többé már nem útitársak ők, hanem Isten igéi egymás számára.

Látjuk tehát, hogyan bontakoznak ki annak a hallatlan eseménynek, nagy misztériumnak a körvonalai, amelyet Szent Pál az Efezusiakhoz írott levelében taglal (Ef 5, 20-26). A társak, a szülők és a gyermekek éle­te más megvilágításba kerül, hiszen a kölcsönös függetlenségről szóló ta­nítássá válik. Mint szülők, többé már nem kell azon aggódnunk, hogy „felépítsük” gyermekeink jövőjét. Ehelyett egyedi személyiségként fogad­juk el őket, vagyis mindegyiküket a számukra leginkább alkalmas mó­don kell nevelnünk. Mint gyermekek, felismerjük a szülői szerep értékét, amely többé már nem súlyos teher, amelyet elgörgetünk az utunkból. Olyan személyek ők, akiket segítenünk kell közös emberségünk megélé­sében. Az Evangélium állítja elénk az új parancs nyelvét, a testvériség szavait: „Senkit se szólítsatok atyának vagy mesternek itt a földön, mert egy a ti Atyátok és mesteretek, ti mindnyájan testvérek vagytok” (vö. Mt 23, 9-10).

Végül, hogyan találunk rá a szabadsághoz és a függetlenséghez vezető felelősségteljes útra? Hogyan fogunk rászokni az odahallgatás olyan stílu­sára, módjára hogy Istent - férjként, feleségként, apaként, anyaként és gyermekként - mindannyiunkban felismerjük? Annak a spirituális örök­ségnek a felfedezéséről van szó, amely túl van a család által közvetített genetikai, pszichológiai és kulturális örökségen. Talán ez a házastársak­nak az a „küldetése”, amely őket „az Úr szolgálatának iskolájával”, a monostorral összeköti: fedezzük fel az Örök Szeretet jelenlétének miszté­riumát, amely megadja nekünk, hogy nap mint nap mindig új szemmel nézhessünk a másikra. Ez Isten akarata szerinti válaszunk arra a meghí­vásra, amit a nekünk ajándékozott Élet jelent. Ha sikerül rátalálnunk erre a „vörös fonálra”, akkor nem lesz többé semmiféle törés vagy szakadás az aktív élet és az úgynevezett szemlélődő élet között, valamint a családi kötelezettségek és az imádság között.

2010. január 28., csütörtök

Szent Ágnes másodszor (S. Agnetis secundo)


Mikor egy alkalommal Szent Ágnes szülei szokásuk szerint leányuk sírjánál virrasztottak, az éjszaka folyamán megjelent előttük szüzek karának kíséretében a szent, s azt mondta: Kedves szüleim, ne gyászoljatok engem halottként, mert ezekkel a szüzekkel együtt élek én az égben annál, akit már a földön teljes szívemből szerettem.

A commemoratio antifónája:
"Stans a dextris ejus * Agnus nive candidior, Christus sibi sponsam et martyrem consecravit."
Jobbján állt egy bárány, fehérebb, mint a hó. Krisztus az, aki Ágnest menyasszonyává és vértanújává avatta.

A keresztény család Szent Benedek Regulájának fényében - 2. rész


Lectio divina” mint találkozás a szeretetben, a közösségi élet mint „jó buzgóság”.

Magrassi apát úr bölcsen hangsúlyozza, hogy a lectio „
szeretetteljes találkozás” Olyan kapcsolat, amely - ha imádságos dialógusba foglaljuk - valóban szinte azt mondhatnánk, hogy fizikailag az igék által fejlődik. Ezeket az igéket az írott szövegnek (Biblia) és azoknak az eseményeknek az értelmezésén keresztül fogadjuk be, amelyek főképpen mindennapos találkozásaink során adódnak. A házasságban a házastársak és a gyermekek, a monostorban a testvérek és a vendégek között.

Meghallgatni az Urat, vagyis Máriához hasonlóan leülni a Mester lábaihoz, ami azt jelenti, hogy helyet és időt szánunk arra, hogy „
az Isten irgalmas szívében olvassunk” (ahogyan Nagy Szent Gergely beszél a lectióról). A mindennapok olvasása azt jelenti, hogy meghallgatjuk a mellettünk lévő másik embert, hogy minden tettünkben az egységre vezető utat keressük.

Ha a házastársi kapcsolat születésére gondolunk, észre kell vennünk, hogy a lectio módszere igen közel áll a házas felek közötti kötelékhez. „
Titkos” (szívbéli) találkozás, amely elvezet annak a felismerésére, hogy a másik önmagáért fontos. Ez idővel a mélyebb megismerés és a gyakori, egyre inkább nyilvánosan („napvilágnál”) vállalt találkozások vágyává válik. Így jutunk el a kölcsönös önátadás felelősségteljes igényéhez, amely révén elérhetjük a „kegyelmi pillanatot” megragadó tartós elköteleződést, amikor a felek úgy érzik, elválaszthatatlanok egymástól.

Ha ez a házasélet útja, akkor a lectio útja is a közösségi élet alapját adó Másik felfedezéseként írható le. A Szentíráson elmélkedve a másik fél meghallgatását gyakoroljuk, Isten minden „
igéjének” meghallgatását, akik mi magunk vagyunk. Ez végeredményben a párbeszéd pedagógiája.

Ezen a ponton szeretnék a Regula 72., a „
jó buzgóságról” szóló fejezetére hivatkozni. Érdemes ebben a szövegösszefüggésben újraolvasnunk, hogy hangsúlyozzuk: a monostor és a házasság adta közösségre egyaránt alkalmazható. Álljunk meg ennél a pár szónál: a szerzetesek „egymást tiszteletadásban előzzék meg. Egymásnak mind testi, mind lelki fogyatkozásait a legtürelmesebben viseljék el” (RB 72,4-5). Konkrét, szinte „súlyos” szavak ezek, nem pedig nagy gondolatmenetek a másik elfogadásáról. Az alap mindig is a másik alázatos elviselése marad. Olvassuk tovább a fejezetet: „Egymásnak versengve engedelmeskedjenek. Senki ne kövesse azt, amit a maga számára hasznosnak ítél, hanem ami másnak az. Egymást tisztán, testvéri szeretettel szeressék. Istent szeretve féljék. Apátjukat őszintén és alázatos szeretettel szeressék. Krisztusnak semmit elébe ne tegyenek, aki bennünket, mindnyájunkat az örök életre vezessen” (RB 72,6-12).

Azt hiszem, sokszor azért nem sikerül nekünk, férfiaknak és nőknek jobbá válnunk, mert nem fogadjuk el saját határainkat. Mivel pedig nem fogadjuk el önmagunkat, természetes, hogy nem viseljük el azokat sem, akikkel együtt élünk. Ezért menekülünk a valóságtól elrugaszkodott gondolatokba, idealisztikus elképzelések felé, miközben mindig csak abból tudunk kiindulni, akik vagyunk. Isten éppen azért szeret bennünket, akik vagyunk. Sőt, ő az, aki formál bennünket - nem a vele való szeretetkapcsolatunk megújítása előtt, hanem az által.

Ezen alapulnak a Regula nevelő célzatú javaslatai, amelyek mindenkire érvényesek, akik különféle módon a monasztikus közösséghez tartoznak. Nem más ez, mint olvasásra „
nevelés”: nevelés, vagyis elmélyedés emberségünkben, hogy szabadok és felelősségteljesek lehessünk. Benedek alapvetően nem az apáttól vagy az egymástól való függést szorgalmazza, hanem a „tiszta, testvéri szeretet” gyakorlását, vagyis azt, hogy kapcsolatainkat ne eszközként használjuk. Önmagunk függetlenségre és autonómiára nevelése nem önelégültséget jelent, hanem megerősödést a hitben, hogy teljes emberekké váljunk, akik egymáshoz nem birtokló és uralkodó, hanem tiszteletteljes és gondos szeretettel (vagyis a „jó buzgóság” szerint) kötődnek.

2010. január 27., szerda

A keresztény család Szent Benedek Regulájának fényében - Bevezetés

Renato Gallotti OSB Cam írása eredetileg az Obláció folyóirat 2007 VII/2. számában jelent meg, Gérecz Imre OSB fordításában. A tanulmány lelőhelye:

Renato Gallotti: La famiglia cristiana alla luce della Regola di San Benedetto, in: So­fia Dardanello - Giovanni Dardanello (szerk.): Oblati benedettini. Testimoni da laici del primato di Dio e di Cristo. Edizioni Scritti Monastici, Abbazia di Praglia, 1996. 275-280.



Bevezetés


Azt gondolom, az a legjobb, ha a téma meghatározásakor olyan, általá­nosan használt szavak elemzésére hagyatkozom, mint a pár, a család, a házasság. Érdemes a „pár” és a „család” közötti különbséget az „Úrban kötött” házasság és a bencés élettapasztalat fényében megközelítenünk. Szem előtt kell tartanunk ugyanis, hogy egyáltalán nem könnyű a csalá­dos életre reflektálni, bár mindannyian ebben az elsődleges érzelmi köte­lékben élünk vagy éltünk, és ez adja saját önazonosságunk alapját.


A „pár” általános kifejezés, minden olyan kapcsolatra vonatkozik, amelyben két ember egy meghatározott, többé-kevésbé hosszú időtar­tamra egybeköti az életét.


A „család” viszont az a fajta párkapcsolat, amelyet két szempont sze­rint határozhatunk meg. Mindenekelőtt a szabad kötődés az alapja a két személy közötti elmélyült közösségnek. Nem szükséges, hogy más céljai legyenek, mint amelyeket a szerelem diktál. Másrészt ez a párkapcsolat idővel nyilvános kötelékké alakul, amennyiben felelős választássá válik. Eb­ből fakad a tartós életközösség kötelezettsége, amely nyílt és termékeny alap más kötődések kialakítására.


Ez a modell talán túlságosan is leegyszerűsítő. Mindenesetre azt sze­retném vele hangsúlyozni, amit rejtetten a bencés Regula is érint. Szent Benedek azokhoz fordul, akik közösen keresik a választ Isten hívására. Könnyen belátható ugyanis, hogy „az Úrban kötött” házasság és „az Úr szolgálatának iskolája” ugyanazokról a lényeges elemekről ismerhető fel:


nyilvános kötelék (szentség; fogadalmak)


felelős választás, a megkülönböztetés gyümölcse (eljegyzés; a szerzetesi képzés állomásai)


a tartós életközösség kötelezettsége (az otthon; a monostor vagy a kongregáció).


A kezdeti indíttatás természetesen eltérő, csakúgy, mint az évek során megélt hétköznapok: a szerelem a párkapcsolat esetében, másrészt a lel­kes önátadás a „valóban Istent kereső” szerzetesben születő meghatároz­hatatlan vágynak. Ha viszont a Prológust minden keresztényhez szóló ke­resztségi homíliaként olvassuk, azt gondolom, hogy a Regula alapvetően a „kapcsolatok iskolája” szeretne lenni, vagyis a keresztségben őrzött köte­lékre nevel. Felfedi az Isten emberek iránti, és az ember testvére iránti szeretetének ajándékát. Ez hozza létre az Egyházat. A kalkedóni hitvallás szavait használva azt mondhatnám: a tanítás az Isten emberségéről és az ember istenségéről, valójában Jézus Krisztusról, a valóságos Istenről és valóságos emberről szól.


Ebben a kontextusban helyezhető el az a bölcseleti módszer, amellyel Isten szeretetét fürkésszük: a lectio divina, amit a fent említett iskola szá­mára a Regula javasol. Isten állandó jelenlétében „olvasni”, aki velünk együtt építi a történelmet, és megfordítva, saját házastársi és közösségi kölcsönösségünket annak a Szeretetnek a fényében „olvasni”, amely minden törékenységünket és gyengeségünket, minden „árulásunkat” el­fogadja.

2010. január 21., csütörtök

Sacro Eremo Tuscolano (1607) 2. rész







A képek Achille Nobiloni blogjáról származnak, aki Frascati történetét kutatja.
http://achillenobiloni.blogspot.com/2009/10/leremo-dei-camaldolesi-sulle-pendici.html

2010. január 20., szerda

Egy monostor Észak-Bukovinában

Szeretném felhívni olvasóim figyelmét egy különleges filmre, amely néhány napja jelent meg a szimandron.hu ortodox portálon. Az alkotást a 2009-es "Vsztrecsa" ("Találkozás") filmfesztiválon a legjobb filmnek választották. Egy 2004-ben alapított pravoszláv monostor története, amelynek szerzetesei árvák és sérült gyermekek nevelésével foglalkoznak.
Mivel a honlap tiltja a linkeket ezért az alábbi módon érhetitek el:

szimandron.hu (főoldal) - fórum - filmek - és ott már csak meg kell keresni a hat részt.

1. rész: 113. hozzászólás, 2. rész: 114. hozzászólás, 3. rész: 121. hozzászólás, 4. rész: 123. hozzászólás, 5. rész: 124. hozzászólás, 6. rész: 125. hozzászólás.

2010. január 16., szombat

Remeték Királynőjének ünnepe


A pálos rend saját kiadású naptára szerint ma van a Remeték Királynőjének ünnepe. Lengyelországban, Bielanach kamalduli monostorának templomában őriznek egy kegyképet, amely ezt a nevet viseli.

2010. január 1., péntek

Nunc coepi!


Boldog új évet a kamalduli blog minden olvasójának!