2009. november 12., csütörtök

Yermo Camaldulense de Nuestra Señora de Herrera


A Szűz Máriáról elnevezett apátságot 1044-ben alapították. Szerzetesei kezdetben a bencés majd a ciszterci szabályokat követték. 1835-ig maradt a ciszterci rend kezében, 1897-ben kármeliták foglalták el, 1921-ben trappisták költöztek be az épületbe. A meglehetősen gyakran váltakozó lakók után végül a Monte Corona kongregáció szerezte meg a monostort 1923-ban és megalapították az egyetlen -jelenleg is működő - kamalduli monostort Spanyolországban.






2009. november 8., vasárnap

A jelöltidő elkezdése


Egy kommentben azt kérte tőlem Náncsi, hogy meséljek a jelöltidő elkezdéséről. A bencéseknél a jelöltidő két év, amit egy év noviciátus követ. A noviciátus kezdetén a jövendőbeli oblátus egy imaóra (általában Laudes) keretében megkapja Szent Benedek Reguláját és a bencés érmet az apáttól. Az érem külsőleg viselve tanúskodik az elkötelezettségről, a Regula pedig a belső élet zsinórmértéke.


Az (amerikai) kamalduli oblátusoknál a jelöltidő elkezdésének nincs különleges formája. Az oblátus a választott időpont bejelentésével jelzi, hogy szeretne mélyebben elköteleződni a kamalduli közösségben. Ezt az oblátusrektornak természetesen jóvá kell hagynia, s maga a szándék kinyilvánítása is némi ismeretséget feltételez a közösséggel vagy a lelkiséggel.

A magyar bencés gyakorlattal ellentétben itt nem kapunk rendi nevet – amit én személy szerint kicsit sajnálok, hiszen ez jelzi az „új embert” Krisztusban és egy hűséges szentet, aki hivatásunk megélésében segít.


Természetesen vannak kedves szentjeim, akik engem is elkísérnek a hivatás útján. Elsősorban az Istenszülő Mária, akit a bérmálásban választottam. A skapulárét már tíz éves koromtól viselem, így a Kármelhegyi Boldogasszony alakja kiemelten is szerepel a lelkiségemben. Aztán a névadó szentem Gurki Szent Hemma, akinek pár évvel ezelőtt jártam a sírjánál. Bensőséges szálak fűznek a nemrégiben szentté avatott Rafael Arnaiz Baron trappista testvérhez, aki oblátusként jutott el az életszentségre. Két nem-szent is van (róluk bővebben a blog jobb oldalán): I. János Pál pápa és Benedetta Bianchi Porro. Végül a mennyei „baráti kör” tagjaként ott van Szent József a Szent Szűz jegyese illetve Szent Anna és Joachim az Istenanya szülei. És persze az Őrangyal. Szóval nem is egy szentet kaptam…


A posztulánsidőt egy lelkiatyámtól kapott egyszerű áldással kezdtem, amelyben arra kérte az Urat, hogy az elkezdett jót erősítse meg bennem és tegye teljessé.

2009. november 1., vasárnap

Mindenszentek ünnepe


"Szent igaz, Kedveseim, hogy a szentek nem szorulnak a mi javainkra, s a mi hódolatunk nem adhat semmit sem nekik. Valóban, ha emléküket tiszteljük, ez nekünk használ, nem nekik. S akarjátok tudni, mennyiben használ nekünk? Megvallom, úgy érzem, hogy ez az emlékezés szenvedélyes vágyat kelt bennem, és pedig háromszorosat. Közönségesen azt szokták mondani: Amit nem látunk, azért nem fáj a szívünk. Az én szemem az én emlékezetem, s ha a szentekre gondolok, mintha valamiképpen őket látnám. És így részünk van az élők földjéből, és ez nem is mondható kis résznek, ha - mint illik - az emlékezéssel együttjár az érzelem is. Ily módon a mi hazánk a mennyekben vagyon (Fil 3,20), mindazonáltal nem olyaténképpen mint nekik. Ők ugyanis a valóságban ott vannak, mi csak vágyban; ők jelenlétükkel, mi pedig a róluk való emlékezéssel."
(Szent Bernát beszéde Mindenszentek ünnepéről)