2009. október 12., hétfő

Az őrült trappista szenttéavatása - Rafael Arnáiz Baron


Rafael Arnáiz, akit a monostorban María Rafael testvérként ismertek, 1911. április 9-én született Burgos-ban, módos, mélyen keresztény és katolikus családban. Ő volt a legidősebb négy fiútestvére közül. Édesapja Rafael Arnáiz y Sanchez de la Campa erdőmérnök, édesanyja Donna Maria de la Mercedes Barón Torres, aki tanult asszonyként nagyon szerette a zenét. Minden reggel elment a templomba, az első szentáldozásra maga készítette fel gyermekeit. Rafael nyolc és fél évesen járul először az Oltáriszentséghez. Gyermekként több jezsuita iskolába járt, köztük a La Merced-be, de tanulmányait betegségek szakították meg. Hol bakteriális fertőzés, máskor mellhártyagyulladás miatt kényszerült pihenni. Kamaszkorában világossá vált, hogy Rafaelnek különleges emberi, intellektuális, művészi, és szellemi tehetsége van. Ezek a tulajdonságok egyensúlyban voltak benne és nyitott, pozitív, örömteli személyiségét kimagaslóan jó humor, tisztelet és alázatosság jellemezte.



Krisztus iránti mélyebb elköteleződése 1930-ban kezdődött, rögtön azután, hogy leérettségizett. Érettségi ajándékként engedélyezték, hogy nyári vakációját Leopoldo nagybátyjánál és María nagynénjénél, Maqueda hercegénél és hercegnőjénél töltse Avila környéki rezidenciájukon. Ekkortól datáható mély és gyümölcsöző szellemi barátsága nagybátyjával és nagynénjével. Négy hónapot töltött náluk és az ő bátorításukra lépett először kapcsolatba a San Isidoro de Dueñas trappista monostorral.



1930 szeptembere. Elcsábította a monostor csendes szépsége és megbabonázta a kompletórium végén énekelt Salve Regina szárnyaló dallama. 3 évvel később, építészeti tanulmányai befejeztével belépett a monostorba, mint jelölt, aztán 1934. februárjában megkezdte a novíciátust azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy ez az ő valódi hivatása. Semmit sem hozott magával, kivéve az „örömmel telt szívét és Isten szeretetét”.



Ettől a pillanattól kezdve Rafael személyes odüsszeiája felgyorsult a hátralévő, csupán négy évére. A siettető tényező a diabétesz egy virulens fajtája volt, ami négy hónappal a monostorba lépés után mutatkozott meg először. Rafael zokogva kapaszkodott gyóntatója és lelkivezetője Teofilo Sandoval Fernandez atyába: "Azt akarom, hogy az ön karjaiban haljak meg!" A megszomorodott, összezavarodott novícius néhány hónapra otthoni pihenésre kényszerült, aztán visszatért a monostorba, ahogy még három alkalommal a 1935-37-es spanyol polgárháború idején. Rafaelt behívták a seregbe, de alkalmatlannak találták az aktív szolgálatra. A monostorba való végső visszatérésekor elhatározta, hogy oblátusként lép be, elfoglalva az utolsó helyet a közösség peremén. Hosszú haláltusa után a monostor betegszobájában halt meg 1938. április 26-án, 27 éves korában.



Szerzetesi tapasztalatának rövidsége ellenére Rafael a ciszterci életszentség tiszta és intenzív útját testesítette meg. Ez volt az elszakítottság misztériuma. A kezdetektől a végig engedte, hogy Isten elképesztő ellentmondásokon és bizonytalanságokon keresztül vezesse – betegség, háború, képtelenség arra, hogy letegye fogadalmát, abnormális rendi viszonyok – egészen addig, míg teljesen lemondott önmagáról, saját akaratáról és jó, de korlátolt emberi ideáljairól.

Rafael Istene, az ő Krisztusa nem tanulmány tárgya, hanem a tapasztalatból megélt szeretet. Egyetlen vágya volt, hogy a szeretet rendje szerint éljen: szeretni Jézust, szeretni Máriát, szeretni a keresztet, szeretni trappista monostorát. Ő az „őrült trappista, akit megőrjített Isten szeretete: …. Isten egyedül!


a képek forrása: http://www.abadiasanisidro.es/

Nincsenek megjegyzések: