2009. augusztus 4., kedd

Vianney Szent János a gyónásról

Gyermekeim, amikor az embernek egy kis folt van a lelkén, tegyen úgy, mint akinek pompás kristálya van, és gondosan őrzi. Ha a kristályt por lepi, siet letörölni, és a kristály újra tiszta, fényes! Hasonlóan ti is, amint kis foltot vesztek észre a lelketeken, használjátok tisztelettel a szenteltvizet, végezzetek valami jó cselekedetet, amelyhez bűnbocsánat van fűzve: alamizsnálkodás, térdhajtás az Oltáriszentség előtt, szolgálat a szentmisénél...

Olyan ez, gyermekeim, mint amikor valakinek könnyebb betegsége van. Nem kell mindjárt az orvost hívni, meggyógyulhat egészen egyedül is. Ha a feje fáj, csak le kell feküdnie, ha éhes, hát eszik... De ha súlyos betegségről van szó, ha veszélyes sebe van, kell az orvos; az orvos látogatása után gyógyszerek, még ismételten is... Amikor nagy bűnbe esett az ember, orvoshoz kell fordulnia, és az nem más, mint a pap; futni kell gyógyszerért, ez pedig a gyónás.

Gyermekeim, föl sem tudjuk fogni Istennek irántunk való jóságát, amellyel a bűnbánat nagy szentségét alapította. Ha azt a kegyelmet kaptuk volna, hogy bármit kérhetünk Krisztus Urunktól, sosem gondoltunk volna rá, hogy ezt kérjük; de Ő előre látta gyöngeségünket és állhatatlanságunkat a jóban, és szeretete arra vitte, hogy megadja azt, amit kérni sem mertünk volna.

Ha a kárhozottaknak, akik oly régóta vannak már a pokolban, kihirdetnénk: „Papot állítunk a pokol kapuja elé. Akik gyónni akarnak, csak menjenek oda” – gyermekeim, hiszitek-e, hogy egy is ott maradna? A legnagyobb bűnösök sem félnének megmondani bűneiket, éspedig az egész világ előtt! Milyen gyorsan üres lenne a pokol, és benépesülne a mennyország! Nekünk megvan még az, ami a szegény kárhozottaknak nincs meg többé: az idő és az eszközök. Biztos vagyok, hogy ezek a szerencsétlenek azt mondják a pokolban: „Átkozott pap! ha nem ismertelek volna, nem lenne oly nagy a bűnöm!”

Nem árt, gyermekeim, rágondolni, hogy van egy szentség, amely meg­gyógyítja lelkünk sebeit! De jó előkészülettel kell ám fölvennünk, különben új sebek támadnak a régieken.

Milyen tanácsot adnátok egy embernek, aki sebekkel van borítva? Azt mondanátok neki, hogy menjen a kórházba, és mutassa meg baját az orvosnak. Az orvos gyógyszert ad neki, és segít rajta. De az ember veszi a kését, és nagy vágásokat ejt magán. Több baja lesz, mint volt. Így tesztek ti gyakran, amikor elhagyjátok a gyóntatószéket.

Gyermekeim, vannak, akik rossz gyónást végeznek anélkül, hogy magukban számot adnának róla. Azt mondják: „Nem tudom, mi van velem”... – Gyöt­rődnek, de nem tudják, hogy miért... Nincs meg bennük az a buzgóság, amely egyenest a jó Isten felé vezetné őket. Ki tudja, micsoda nehézkesség, unalom, fáradtság van bennük. Gyermekeim, ez a visszamaradt bűnök, vagy gyakran bocsánatos bűnök miatt van, amelyekhez rendetlenül ragaszkodunk.

Vannak aztán, akik mindent elmondanak ugyan, de nincs bánatuk, és így járulnak a szentáldozáshoz, Krisztus Urunk vérét így csúfolják meg. Bizonyos unottsággal mennek a szent asztalhoz. Azt mondjak: „De hiszen én jól meg­gyóntam minden bűnömet; nem tudom, mi bajom van.” Ebben a kétségükben áldoznak, és kész a méltatlan szentáldozás anélkül, hogy észrevennék!

Gyermekeim, vannak, akik másképpen csúfolják meg a szentségeket. Már tíz-húsz éve, hogy eltitkolnak halálos bűnöket. Ezek mindig vergődnek; mindig ott van lelkük előtt a vétkük. Gondolnak rá, hogy bevallják, de mindig visszatartják. Ez valóságos pokol! Ha észreveszik állapotukat, elmennek ál­talános gyónásra, de úgy mondják meg bűneiket, mintha most követték volna el, és nem vallják be, hogy tíz-húsz évig rejtegették. Ez is rossz gyónás. Azt is meg kell ilyenkor mondani, hogy ezen idő alatt elhagyták vallásuk gyakorlását, hogy nem érezték azt az örömet a jó Isten szolgálatában, amelyet különben szoktak...

Gyermekeim, akkor is visszaélünk a szentséggel, ha kilessük a pillanatot, amikor zaj van a gyóntatószék körül, és gyorsan megmondjuk azokat a bű­nöket, amelyeknek a bevallása a legnehezebb. Máskor meg gyorsan beszélnek, kihasználják a pillanatot, amikor a pap nem figyel oda eléggé, és sietnek átjutni a nagy bűnökön. – Megnyugtatják magukat: „Én jól gyóntam, a gyóntató baja, ha nem figyelt oda.” Bizony inkább a ti bajotok, mert ravasz módon jártatok el!

Lássátok, kisöpörhetjük ugyan a házat, amelyben sokáig mindenféle pisz­kot, bűzös dolgot tartottunk, de mindig érezni fogjuk a rossz szagot. Így van ez lelkünkkel is a gyónás után: kitisztításához könnyek kellenek.

Gyermekeim, nagyon kell kérni a bánat kegyelmét. A szentgyónás után tövist kell ültetni a szívünkbe, és sosem kell szem elől téveszteni bűneinket. Úgy kell tenni, mint az angyal tett Assisi Szent Ferenccel: öt sebet ejtett rajta, s ezek sosem múltak el.

( Keresztény Élet, XV/11. – 2007. március 18. )

Nincsenek megjegyzések: