2009. augusztus 26., szerda

2009. augusztus 25., kedd

A mennyei létra az ókeresztény korban



Amikor Jákob Háránba menet megpihen útközben, álmában egy égig érő létrát lát, amelynek teteje az eget éri és Isten angyalai fel-le járnak rajta. (Ter 28,10-19) A legkorábbi fennmaradt falfestmények a földön alvó Jákobot mutatják, aki fejét egy kövön nyugtatja. A létra a képmező bal alsó sarkából indul és a jobb felsőbe tartva szinte átvágja a kompozíciót a rajta mászó két-három angyallal. Így jelenik meg Dura Europos zsinagógájának északi falán (245 körül) és a Via Latinán található katakomba cubiculumában. Lényeges különbség azonban a kettő között, hogy ez utóbbin Jákob szeme nyitva és kezére támaszkodva fejével a látomás felé fordul. A másik római ábrázolás az 5. század közepéről a régi San Paolo fuori le mura falán ma már csak egy 17. századi rajzból ismert.

Nagy hatást gyakorol a mennyei létra ikonográfiájának fejlődésére egy karthágói mártír, Szent Perpetua vértanúsága (megh. 203). A Passio sanctarum Perpetuae et Felicitatis arról tudósít, hogy a fiatal nő a rájuk váró sors bizonytalanságában világosságért imádkozott. „Csodálatosan hatalmas érclétrát láttam, mely az égig és a magasságig ért, rajta csak egyenként lehetett felmenni [Mt 7,13-14], a létra két oldaláról mindenféle vasfegyverek lógtak. Volt ott kard, lándzsa, kampó, tőr, úgyhogy ha valaki csak úgy hanyagul, nem is felfelé figyelve akart volna felmenni, megsebesült volna, teste beleakadt volna a fegyverekbe. A létra alatt leskelődött a hatalmas sárkány [Jel 12,17], rátámadott a felmenőkre, ijesztgette őket, nehogy felmenjenek. Legelőszörre Saturus ment fel (…). És felérve a létra csúcsára, megfordult és így szólt hozzám: Perpetua, tartalak téged, de vigyázz, meg ne öljön a kígyó! Én ezt válaszoltam: Nem fog ártani nekem Jézus Krisztus nevében. És a létra alól, mintha félt volna tőlem, kissé kidugta a fejét. Amikor a létra felső fokára léptem, mintegy eltapostam a fejét [Lk 10,19]. És mérhetetlen kiterjedésű kertet láttam, középen fehérruhás férfi ült, juhait fejte, s ezres, fehérruhás tömeg vette őt körül. Felemelte a fejét és rám nézett, majd így szólt hozzám: Jól van, megjöttél gyermekem!

A korai keresztények számára a vértanúság egyenes útként vezetett a mennybe. Perpetua látomásának nem maradt fenn ebből az időszakból ábrázolása. A Via Appia és Via Ardeatine között elterülő Balbina temetőjében talált 4. századi falfestményt viszont minden kétséget kizáróan ez ihlette. A freskó töredékesen került elő 1903-ban. Márk és Marcellinus cubiculumában Krisztus mellképe látható egy medallionban. Külső széléhez mindkét oldalról egy-egy létra tart, amelyen tunikába öltözött férfiak igyekeznek felfelé. Bal lábukkal már felléptek a második fokra, jobb lábukkal pedig egy kígyón taposnak.

Az eszkatologikus szellemben fogant víziót láthatjuk egy Burgosban őrzött szarkofág oldalán. A felfelé vezető létrát két oldalról egy nő és egy férfi tartja, az alsó fok alól egy kígyó bukkan elő. A Krisztushoz jutás jele a síremlék oldalának középpontjában áll, más hagyományos szimbólumok (életfa, Krisztus monogram) társaságában.

2009. augusztus 23., vasárnap

A firenzei Santa Maria degli Angeli kamalduli kolostor művészeti emlékei


Az firenzei kamalduli kolostort 1295-ben alapították és mindössze hat monachus lakta. A számuk azonban gyorsan nőni kezdett, ezért - hála a nagylelkű adományoknak - az épületet fokozatosan bővítették az évtizedek folyamán, 1428-ra pedig Firenze hatodik leggazdagabb egyházi intézményévé vált. Ezt az állapotot láthatjuk a Codex Rustici 15. század közepi miniatúráján.


A rajzon megfigyelhető a téglalap alakú templom, a nyolcszög alaprajzú káptalanház, a kert lombos fáival. Érdekessége a jobb szélén látható "rotunda", amelyet eredetileg egy félig nyilvános templomnak szántak. Tervezője Filippo Brunelleschi (1430 körül) volt, azonban finanszírozási problémák miatt sohasem készült el. Az itt ábrázolt látkép tehát a monostor idealizált terve.


A fentebb látható oltárt Giovanni del Biondo festette 1364-ben és Bindo Benini sírkápolnájában helyezték el. Bindo laikus testvérként szolgált a kamalduliaknál, testvére pedig szintén kamalduli szerzetes volt Pisa városában. A táblakép egy jelenetben egyesíti Krisztus körülmetélésének és templomi bemutatásának történését. A triptichon két szélén Keresztelő Szent János és Szent Benedek látható, kezében a Regulával.


A Santa Maria degli Angeli Szentháromság-kápolnájának oltárképét Nardo di Cione alkotta 1365-ben és az Atyát, a megfeszített Fiút és a Szentlelket, mint a kegyelem trónusát (Gnadenstuhl) mutatja be a hívőknek. Bal oldalon Szent Romuald, jobb oldalon Szent János evangélista áll. A predellát a rendalapító életéből vett jelenetek díszítik. A kápolna mecénása Giovanni Ghiberti, akinek testvére (Michele) szintén a kolostor szerzetesei közé tartozott.


A Jézus megkeresztelkedését ábrázoló oltárt 1387 körül festette Niccolo di Pietro Gerini a monostor kórháza számára. A patrónus ez esetben egy Monna Gemma Stoldi nevezetű hölgy volt, aki ezzel a képpel ünnepelte meg fia örökfogadalmát a kamalduli rendben. A fő témát Szent Péter és Pál apostolfejedelmek kísérik.


A szerzetesek közül kiemelkedik Piero di Giovanni, aki 1391-ben lépett be a Santa Maria degli Angeli monostorba. Itt a Lőrinc nevet kapta, innen ered ismertebb megnevezése: Lorenzo Monaco. Miniatúráin kívül táblaképei közül az egyik legjelentősebb műve a Szent Szűz megkoronázását ábrázoló oltárkép, amelyet a templom számára készített. A mennyei udvarban feltűnik Szent Benedek alakja (balra) és Szent Romuald (keresztet tartva) más kedvelt firenzei patrónusok társaságában.

A képekre kattintva az oltárokat jobb minőségben és részletgazdagságukban csodálhatjuk meg.

2009. augusztus 15., szombat

Egy rendhagyó ábrázolás


Konrad Peutinger imakönyve (15. század második fele, Stuttgart, Würtembergische Landesbibliothek, Ms brev. 91) úgy ábrázolja a mai ünnep misztériumát, hogy a Szűz egy mennyei létrán fellépdel az Atyához.

2009. augusztus 11., kedd

"Fogadalmaimat megadom az Úrnak, az ő egész népe előtt." (Zsolt 115,5)



A múlt században történt, hogy egy bizonyos kállai férfi, Bangó András sokat szenvedett a lábát sújtó köszvénybántalmak miatt. Mankó nélkül járni sem tudott már. Szomszédjának bíztatására aztán egy szép napon szekérre ült, s elment Máriapócsra, hátha ő is gyógyulást talál. Útközben azon töprengett, hogy ha netán meggyógyulna, ugyan mit is adna hálából a templomnak? Mivel nagy méhész volt elhatározta, hogy gyógyulása esetén egy család méhet ajándékoz a templomnak. A templomba érve imádkozott, s érezte, hogy már nem fáj a lába. Megpróbált ráállni, s miután ez is sikerült, örömében, hogy meggyógyult, már gyalog ment haza. Hazafelé azonban eszébe jutott, ugyan mit is kezdenének Pócson a templomban egy kas méhhel, s addig győzködte magát, míg elhatározta jobb, ha a méhek otthon maradnak. Hazaérve első dolga volt megnézni a méheket. Igencsak meglepődött, amikor meglátta, hogy az elígért méhek kirepülnek a kasból, s mintha csak tudták volna hol van az új gazdájuk, egyenesen Pócsnak vették az irányt. 1834-ben földrengés volt a környéken, s ekkor a templom északi és déli oldalhajójának a falán nagy repedés támadt. Nos, a méhek az északi oldalon lévő repedésbe szálltak be, s azóta is ott élnek anélkül, hogy bármilyen gondozásban részesülnének. Ősszel hamarabb húzódnak vissza, tavasszal később kezdik a munkát mint a többi méh, valószínűleg a hideg falak miatt.

Figyelemreméltó, hogy a déli, melegebb falon is megvolt ugyanaz a földrengés okozta repedés, mégis az északi falban vettek lakást, pedig a méhek a melegebb helyet szeretik. A kegykép a templom északi hajójának falán van.

a történet leírása: www.atanaz.hu a fotók a blogíró saját felvételei

2009. augusztus 10., hétfő

Szent András (Szórád) remete kapcsolata a pálosokkal


Közel egy hónapja (július 17.) Szent Andrásról (Szórád) azt írtam, hogy mind a bencés, mind a kamalduli rend magáénak "követeli" a remetét. Egy kedves barátom hívta fel a figyelmem, hogy a pálosok is! Az ő írása következik:

Köszönet a blog szerzőjének a megemlékezésért ezekről a szent remetékről, akiknek életáldozata minden bizonnyal nagyban hozzájárult a kereszténység elterjedéséhez magyar földön.

A kitűnő bejegyzéshez egy kis adalékot kíván nyújtani ez a hozzászólás.

A jezsuita Hevenesi Gábor "Régi magyar szentség"-ében olvassuk a következőket:
"Andrást a maguk szentjének követelik mind a bencések, mind a kamalduliak, mind pedig Remete Szent Pál szerzetesei. Nem akarnék döntőbíró lenni köztük."

A posztban nem szereplő, Hevenesinél harmadikként felsorolt szerzetesrenddel, a pálosokkal kapcsolatban elsőre az a kézenfekvő kérdés vetődik fel, hogyan lehetett tagja az 1010 körül vértanúhalált halt András egy olyan rendnek, amelyet jó két évszázaddal később Boldog Özséb esztergomi kanonok hívott életre?

Ennek az ellentmondásnak a feloldásához segíthet hozzá egy 1630-as keltezésű lengyel kézirat, P. Bartolomeo Boleslawski pálos rendtörténete.
Ez a kézirat azt a nézetet képviseli, amely Remete Szent Pál rendjének alapítójaként magát a Kr. u. 228 körül született és az egyiptomi pusztában csaknem száz évet eltöltő Pált határozza meg. Azt a Remete Szent Pált, akiről Szent Jeromos Vita Pauli-jából tudjuk, hogy ő volt az első remete és nem Nagy Szent Antal, ahogyan Jeromos előtt sokan tartották.
Boleslawski részletesen ismerteti az őskeresztény remeteség és szerzetesség történetét - azzal a céllal, hogy rámutasson a remetehagyomány kialakulásának és Thébai Szent Pál alakjának szoros összefüggéseire:
"Attól a pillanattól kezdve, hogy Pál a remeték atyja lett (...), logikusnak tűnik a pálos aszkéta életmód követőinek körébe sorolni, illetve valódi pálos remetének tekinteni minden olyan személyt, aki kitünt hasonló életvitelével. (...) Már csak azért is, mert XIII. Gergely pápa a pálosoknak adott bullájában egyértelműen azt tanítja, hogy a mi rendünket Első Remete Szent Pál alapította szent életének és kivételes eltökéltségének köszönhetően."

Bemutatva a magyar remetehagyomány kezdeteit, a szerző megemlíti Szent Günther valamint Vác remetéket, de a Bakonyban remeteéletet élő Szent Gellértet és az életét remeteként befejező Salamon magyar királyt is.

"Szent István rengeteget tett hazája megtérítésének érdekében" - írja. "Sorozatosan küldte a leveleket, amelyekben kérte, hogy jöjjenek térítő testvérek az országba. Ilyen módon sokan érkeztek ide, közöttük a két lengyel remete is: András és Benedek." Boleslawski leszögezi, hogy a pálos szerzetesek jogosan tekintik őket rendjük tagjainak.

Érdekes, hogy Szent Romualdról is megjegyzi: bencés szerzetesként kezdte, majd beállt Első Remete Szent Pál követőinek sorába, hogy végül a Kamalduli Rend alapító atyja legyen.
Boldog Özséb legismertebb (barokk) ábrázolásának felirata így szól:
B. P. Eusebius Ord. S. Pauli primi Erem: in Coenobia Collector et primus Provincialis
http://www.palosrend.hu/szikla/OZSEB.jpg
Talán Özsébnek a remeteségek egyesítőjeként és nem alapítóként való meghatározása is azt a rendi hagyományt fejezi ki, amit pater Boleslawski képvisel a pálos rend alapításával kapcsolatban.

"Nincs jelentősége annak, hogy Thébai Szent Pált más vallási közösségek és egyházi rendek is patrónusuknak választották; többek között Szent Ágoston remetéi, akik liturgikus keretek között tisztelik őt (...)" mindez "nem lényegi kérdés, mivel például a pálos szerzetesek is kiemelten tisztelik Néri Szent Fülöpöt, ez azonban nem jelenti azt, hogy az oratoriánus szerzetesek féltékenyek lennének erre. Sőt, a vallási közösségek fel is kínálják egymásnak a különböző kiváltságokat: ezt a pálos szerzetesek az Őrangyalok Konfraternitásával végzik."

P. Bartolomeo Boleslawski logikája szerint tehát a két zoborhegyi remete az Első Remete Szent Pál által alapított "remeték rendjének" tagja, tehát Pálnak, a remeték atyjának követőjeként valóban "Pál-os" volt, mégha ez a tudomány szempontjai szerint bajosan is volna igazolható.

Akiket azonban - hasonló módon - jogosan tisztel övéi között a kamalduli rend is...
(A kérdésről bővebben lásd: Bazyl Degórski lengyel pálos atya dolgozatát, melyet P. Bartolomeo Boleslawski pálos rendtörténetének szentel. In: Decus solitudinis: pálos évszázadok. A Piliscsabán és Budapesten 2006. október 16-18. között megtartott VII. Nemzetközi Pálos Rendtörténeti tudományos konferencia tanulmányai. Budapest: Szent István Társulat, 2007)

2009. augusztus 9., vasárnap

A hetedik szoba

A Holland Vöröskereszt Tájékoztatási Hivatala 1958.április 22.

Igazolás

A Holland Vöröskereszt Tájékoztatási Hivatalának Zsidó ügyek Lebonyolító irodája alulírott vezetője az irodánk levéltárában meglévő bizonyítékok alapján ezennel igazolja, hogy Edith Teréz Hedwig Steint, született 1891. október 12-én Breslauban, utolsó lakhelye: Kármelita nővérek kolostora Bovenstestraat 48, Echt (Hollandia), faji indokok alapján: éspedig zsidó származása miatt Echtben 1942. augusztus 2-án letartóztatták, az amersfoorti koncentrációs tábor érintésével 1942. augusztus 5-én beszállították a westerborki (Hollandia) koncentrációs táborba, és innen 1942. augusztus 7-én Auschwitzba a koncentrációs táborba deportálták. Nevezett személy 1942. augusztus 9-ével Auschwitzben elhunytnak számít.
x/ 1950. február 16-án az Echti Anyakönyvi Hivatalban, az azonos keltű xx/Holland Hivatalos Lap közlése alapján a Holland Igazságügyi Minisztérium ad hoc Bizottsága bejelentést tett jelen igazolásban említett személy elhalálozásáról. Mihelyt lejárt a törvényben előírt három havi határidő fenti dátumtól számítva, fellebbezés fenntartásával megtörténhet a halálesetről a bejegyzés a Halottak Anyakönyvébe, melyről fenti Anyakönyvi Hivatalban hivatalos másolat beszerezhető. Aláírás: Lebonyolító Iroda vezetője. x/ Általános jellegű következtetések alapján megállapított időpont nevezett haláláról, melyre vonatkozóan egyéni adatszolgáltatás nem áll rendelkezésre.
xx/ A Hivatalos Lap ebben a számában sajtóhiba következtében 1943. augusztus 9. van feltüntetve a halál napjának. De az Anyakönyvi Hivatal anyakönyvében a helyes időpont szerepel.

(a dokumentum forrása: Maria Amata Neyer: Edith Stein élete okiratokban és képekben. 1987)

2009. augusztus 8., szombat

Ezen a napon...

született Benedetta Bianchi Porro 1936-ban a Forlí járáshoz tartozó Dovadolában hat gyermek közül másodikként.

"A kereszt mindig azt a formát ölti fel, amelyet a legkevésbé vártunk."

Barsi Balázs nagyböjti lelkigyakorlata (2009. április 2-4.)


Ezen a linken elérhető Barsi Balázs 2009 nagyböjtjében a pécsi bazilikában tartott lelkigyakorlata:
http://www.pecsibazilika.hu/lelkigyakorlatok.html#barsi_balazs090402

Augusztus 15-én a belvárosi Nagyboldogasszony-főplébániatemplom 18 órakor kezdődő ünnepi, búcsúi szentmiséjét Dr. Barsi Balázs OFM mutatja be.

2009. augusztus 6., csütörtök

A Tábor-hegy fénye az ortodox hagyományban


Az ortodox hagyomány világos különbséget tesz Isten lényege, természete és belső lénye, valamint energiái, működései vagy erejének megnyilvánulása között, hogy jelezze Isten hozzánk való viszonyának két pólusát - vagyis, hogy ismeretlen és mégis jól ismert, rejtett és mégis megnyilatkozó.
Amikor isteni energiákról beszélünk, ezen nem Isten kiáradását értjük és nem is valamilyen ajándékot. Nem dolog, amit Istentől kapunk. Ellenkezőleg az energiák maguk a cselekvő, magát kinyilvánító Isten. Ha valaki megismeri és részesedik az isteni energiákból, az valóban megismeri magát Istent és részesedik Belőle, amennyire ez teremtett lényeknél csak lehetséges. De Isten az Isten, mi pedig emberek vagyunk, és ezért mi tartozunk Őhozzá és nem Ő mihozzánk, Ő rendelkezik mivelünk és nem fordítva.

E megkülönböztetéssel a görög egyházatyák azt állítják, hogy lehetséges az ember és Isten közötti közvetlen vagy misztikus egyesülés - amit theoszisznak, az ember átistenülésének neveznek. Ugyanakkor kizárják kettőjük azonosulásának bármely panteisztikus formáját. Bár az ember eggyé válik az istenivel , mégis ember marad, nem oldódik fel vagy semmisül meg, hanem Isten és őközötte mindig megmarad a személyes én-Te kapcsolat.

Palamasz Szent Gergely tanítása szerint Isten kegyelmének fénye teremtetlen isteni energia. Állította, hogy az átistenült emberek valóban látják ezt a fényt , mint az átistenülés legfelsőbb, legnyilvánvalóbb megtapasztalását, amelyben ők is látszanak. Ez Isten dicsősége, az Ő ragyogása, a Tábor-hegy fénye. Isten Teremtetlen Fénye valós, és nem szimbolikus.


Tiszteletreméltó Benedetta Bianchi Porro írja, nem sokkal halála előtt egy barátjának Robertonak: "Isten nagy kegyelemben részesített - ismét láttam a fényt." (Sirmione, 1963. november 13.) Sem előtte, sem utána írott soraiban nem magyarázza meg bővebben ezt a kijelentést, noha 1963 februárjától 1964 január 23-án bekövetkezett haláláig teljesen vak volt.

Roberto Corso (a levél címzettje) 1971-ben így nyilatkozott erről:
"Egy epizód, amely nagy hatással volt rám, 1963 augusztusában történt. Abban az időben, a nyári, tengerparti vakáció alatt La Vernába utaztam. Azon a helyen, ahol Szent Ferenc megkapta a stigmákat, imádkoztam Benedettáért és küldtem neki egy képeslapot.
Később, szeptemberben az édesanyja mondta, hogy ugyanazon a napon Benedetta, aki rendszerint Szent Terézt olvasott, azt kérte, hogy Szent Ferenc "Virágoskert"-jéből olvassanak fel neki, és abban az órában, amikor én imádkoztam Benedetta azt mondta, látta a fényt. Egy napon azt mondta, hogy sokat beszélgetett rólam a Madonnával. Ahogyan kifejezte magát, úgy értettem, egy látomásra utalt. Ez volt az ő stílusa, végtelenül diszkrét és alázatos."

A témához kapcsolódó könyvek:
György archimandrita: Az emberi élet célja az átistenülés. Budapest, zöld-S Sudio, 2004.
Kallistos Ware: Az ortodox út. Budapest, Paulus Hungarus/Kairosz, 2002.

2009. augusztus 4., kedd

Vianney Szent János a gyónásról

Gyermekeim, amikor az embernek egy kis folt van a lelkén, tegyen úgy, mint akinek pompás kristálya van, és gondosan őrzi. Ha a kristályt por lepi, siet letörölni, és a kristály újra tiszta, fényes! Hasonlóan ti is, amint kis foltot vesztek észre a lelketeken, használjátok tisztelettel a szenteltvizet, végezzetek valami jó cselekedetet, amelyhez bűnbocsánat van fűzve: alamizsnálkodás, térdhajtás az Oltáriszentség előtt, szolgálat a szentmisénél...

Olyan ez, gyermekeim, mint amikor valakinek könnyebb betegsége van. Nem kell mindjárt az orvost hívni, meggyógyulhat egészen egyedül is. Ha a feje fáj, csak le kell feküdnie, ha éhes, hát eszik... De ha súlyos betegségről van szó, ha veszélyes sebe van, kell az orvos; az orvos látogatása után gyógyszerek, még ismételten is... Amikor nagy bűnbe esett az ember, orvoshoz kell fordulnia, és az nem más, mint a pap; futni kell gyógyszerért, ez pedig a gyónás.

Gyermekeim, föl sem tudjuk fogni Istennek irántunk való jóságát, amellyel a bűnbánat nagy szentségét alapította. Ha azt a kegyelmet kaptuk volna, hogy bármit kérhetünk Krisztus Urunktól, sosem gondoltunk volna rá, hogy ezt kérjük; de Ő előre látta gyöngeségünket és állhatatlanságunkat a jóban, és szeretete arra vitte, hogy megadja azt, amit kérni sem mertünk volna.

Ha a kárhozottaknak, akik oly régóta vannak már a pokolban, kihirdetnénk: „Papot állítunk a pokol kapuja elé. Akik gyónni akarnak, csak menjenek oda” – gyermekeim, hiszitek-e, hogy egy is ott maradna? A legnagyobb bűnösök sem félnének megmondani bűneiket, éspedig az egész világ előtt! Milyen gyorsan üres lenne a pokol, és benépesülne a mennyország! Nekünk megvan még az, ami a szegény kárhozottaknak nincs meg többé: az idő és az eszközök. Biztos vagyok, hogy ezek a szerencsétlenek azt mondják a pokolban: „Átkozott pap! ha nem ismertelek volna, nem lenne oly nagy a bűnöm!”

Nem árt, gyermekeim, rágondolni, hogy van egy szentség, amely meg­gyógyítja lelkünk sebeit! De jó előkészülettel kell ám fölvennünk, különben új sebek támadnak a régieken.

Milyen tanácsot adnátok egy embernek, aki sebekkel van borítva? Azt mondanátok neki, hogy menjen a kórházba, és mutassa meg baját az orvosnak. Az orvos gyógyszert ad neki, és segít rajta. De az ember veszi a kését, és nagy vágásokat ejt magán. Több baja lesz, mint volt. Így tesztek ti gyakran, amikor elhagyjátok a gyóntatószéket.

Gyermekeim, vannak, akik rossz gyónást végeznek anélkül, hogy magukban számot adnának róla. Azt mondják: „Nem tudom, mi van velem”... – Gyöt­rődnek, de nem tudják, hogy miért... Nincs meg bennük az a buzgóság, amely egyenest a jó Isten felé vezetné őket. Ki tudja, micsoda nehézkesség, unalom, fáradtság van bennük. Gyermekeim, ez a visszamaradt bűnök, vagy gyakran bocsánatos bűnök miatt van, amelyekhez rendetlenül ragaszkodunk.

Vannak aztán, akik mindent elmondanak ugyan, de nincs bánatuk, és így járulnak a szentáldozáshoz, Krisztus Urunk vérét így csúfolják meg. Bizonyos unottsággal mennek a szent asztalhoz. Azt mondjak: „De hiszen én jól meg­gyóntam minden bűnömet; nem tudom, mi bajom van.” Ebben a kétségükben áldoznak, és kész a méltatlan szentáldozás anélkül, hogy észrevennék!

Gyermekeim, vannak, akik másképpen csúfolják meg a szentségeket. Már tíz-húsz éve, hogy eltitkolnak halálos bűnöket. Ezek mindig vergődnek; mindig ott van lelkük előtt a vétkük. Gondolnak rá, hogy bevallják, de mindig visszatartják. Ez valóságos pokol! Ha észreveszik állapotukat, elmennek ál­talános gyónásra, de úgy mondják meg bűneiket, mintha most követték volna el, és nem vallják be, hogy tíz-húsz évig rejtegették. Ez is rossz gyónás. Azt is meg kell ilyenkor mondani, hogy ezen idő alatt elhagyták vallásuk gyakorlását, hogy nem érezték azt az örömet a jó Isten szolgálatában, amelyet különben szoktak...

Gyermekeim, akkor is visszaélünk a szentséggel, ha kilessük a pillanatot, amikor zaj van a gyóntatószék körül, és gyorsan megmondjuk azokat a bű­nöket, amelyeknek a bevallása a legnehezebb. Máskor meg gyorsan beszélnek, kihasználják a pillanatot, amikor a pap nem figyel oda eléggé, és sietnek átjutni a nagy bűnökön. – Megnyugtatják magukat: „Én jól gyóntam, a gyóntató baja, ha nem figyelt oda.” Bizony inkább a ti bajotok, mert ravasz módon jártatok el!

Lássátok, kisöpörhetjük ugyan a házat, amelyben sokáig mindenféle pisz­kot, bűzös dolgot tartottunk, de mindig érezni fogjuk a rossz szagot. Így van ez lelkünkkel is a gyónás után: kitisztításához könnyek kellenek.

Gyermekeim, nagyon kell kérni a bánat kegyelmét. A szentgyónás után tövist kell ültetni a szívünkbe, és sosem kell szem elől téveszteni bűneinket. Úgy kell tenni, mint az angyal tett Assisi Szent Ferenccel: öt sebet ejtett rajta, s ezek sosem múltak el.

( Keresztény Élet, XV/11. – 2007. március 18. )

2009. augusztus 1., szombat

Margot H. King két tanulmánya a sivatagi anyákról


A sivatagi anyák. Tanulmány Nyugat-Európa remetetradíciójáról.
http://animamundi.hu/tanform.php?tsz=13

Ismét felkeresett sivatagi anyák. Liége egyházmegyéjének anyái.
http://animamundi.hu/tanform.php?tsz=14

Újabb neten olvasható könyv Nazarénáról


1996 tavaszán jelent meg francia nyelven Louis-Albert Lassus domonkos atya könyve Nazaréna. Egy reklúza Róma szívében (1907-1990) címmel. Ennek szövege most a blogról is elérhető: a jobb oldali oszlopban a borítóra kattintva.