2009. július 6., hétfő

A keresztségi fogadalom megújításáról


Teljes búcsút nyerhet az a hívő, aki keresztelésének évfordulóján bármely jóváhagyott formulával megújítja keresztségi ígéreteit.
(A búcsúk kézikönyve 28.1 §)


Ezen a napon kereszteltek meg, nem sokkal születésem után. Miért fonotos, hogy megemlékezzünk erről a napról? A keresztségi és a szerzetesi fogadalom szoros összefüggésére mutat rá Keresztes Sarolta Bazilia OSBM nővér írásában:

"Szent Bazil Életszabályait tanulmányozva fel kell figyelnünk arra, hogy “A Regulákban nem találkozhatunk kifejezetten, pontosan meghatározott fogadalommal (RF 15,14). Ez abból érthető, hogy a megtérés és az aszketikus életre való térés kezdetben sok embernél egybeesett. Különösen azoknál, akik komolyan vették a megtérést. Az ő számukra nem volt sem kétféle személyes aktus a Krisztusnak való átadás, sem kétféle érvényes formája a keresztény életnek. A Krisztus Egyházának való igen igent jele
ntett Krisztus követésére is (Vö.: RB 234). «A szerzetesség előtti aszkétaságban és az első szerzetességben a fogadalom még nem játszott szerepet; a keresztségi fogadalom megismétlésének tűnt volna.» – A keresztségben annyira a kereszten meghaló Krisztus követése, a világ megtagadása, az örök életnek való elkötelezettség volt a fontos, hogy a szerzeteseknél már nem lehetett másról szó, mint hogy ezt a fogadalmat komolyan és teljesen vegyék.”(IVANCSÓ István: op. cit. 164. o.)

Az oblátus életében tehát a keresztségi fogadalom radikális megélése kulcsfontosságú. Pálmai Godofréd bencés atya Regulához írt kommentárjában úgy fogalmaz, hogy az alázatosság első foka (Regula 7. fejezet) egyenlő a keresztségi fogadásunk komolyan vételével.

"Mi ez, aminek szinte az ember részévé kell válnia? Aligha lehet valami speciális, a kolostor falai mögé zárt rendkívüliség. Sokkal inkább olyan tulajdonság, erény, életforma, ami az oblátusra is vonatkozik. Sőt, még általánosabbnak kell mondanunk. Valójában nem más ez az első fok, mint keresztségi fogadásunk komolyan vétele.

Keresztségi fogadásunk megtartása szüntelen program. Az oblátus önmagával szemben támasztott igénye nap mint nap megismétlődő kihívás. Munka, Szent Pál hasonlataival élve verseny, küzdelem, harc. Akadályokat - külsőket és belsőket - kell legyőznünk, csapdákat kell kikerülnünk. Aki nem alázatos, hanem elégségesnek tartja saját okosságát (amit egyébként ugyancsak talentumként kapott!), bizony hamar saját kárán tanulhatja meg, hogy "vannak utak, amelyek az emberek előtt helyesnek látszanak, de végül a pokol fenekére vezetnek" (Péld 16,25). Mekkora emberismerettel, óvó gondossággal, józan szeretettel figyelmeztet minderre Szent Atyánk. Ha ezt az alapot kicsit felüeltesen raknánk le, akkor sikertelen lenne a további építkezés. Az alapossághoz azonban az is hozzá tartozik, hogy a továbbiakban is gondozzuk, ellenőrizzük, figyelemmel tartjuk ezeket a nélkülözhetetlen alapelemeket."

Végül az obláció liturgiájában is elhangzik a kérdés:

- Akarjátok-e oblátusként keresztségi ígéreteteket beteljesíteni, és önmagatokat megtagadva Krisztust követni?

Nincsenek megjegyzések: