2009. május 13., szerda

Ne veszítsd el az Urat


Az egyházatyák élénken ügyeltek arra, hogy az eucharisztikus Kenyérnek a legkisebb darabkája se vesszen el, ahogyan Jeruzsálemi Szt. Cirill figyelmeztetése oly meggyőző módon bizonyítja:
„Légy éber, hogy az Úr Testéből semmit se veszíts el. Ha egy rész kiesne tenyeredből, az úgy kellene tekintened, mintha saját tested valamelyik tagját veszítetted volna el. Mondd meg, kérlek, ha valaki aranyport adna neked, vajon nem kezelnéd-e azt a legnagyobb óvatossággal és gondossággal és nem ügyelnél-e arra, hogy semmit se veszíts el belőle? Nem kellene-e még nagyobb óvatossággal és éberséggel figyelned arra, hogy semmi se essen a földre az Úr Testéből, még egy kis morzsa se, hiszen az messze értékesebb az aranynál és az összes drágakőnél?”
Már Tertullianus is tanúsítja (a II–III. században) az Egyház félelmét és kínos gondosságát, hogy egyetlen darabka se vesszen el:
„Nagyon félünk, nehogy a Kehelyből vagy a Kenyérből, bármi is a földre essék.”
Az eucharisztikus kenyér darabkáira való legnagyobb odafigyelés és irántuk való tisztelet a 3. századi keresztény közösségekre jellemző jelenség, ahogyan Origenes is tanúsítja:
„Ti, akik szokásotok szerint részt vesztek az isteni misztériumok ünneplésén és ott fogadjátok az Úr Testét, tudjátok, hogy micsoda figyelemmel és tisztelettel kell ügyelnetek arra, hogy egyetlen darabka se essék a földre és semmi se vesszen el a konszekrált adományokból.”
Szt. Jeromos aggodalommal tekintett arra a lehetőségre mint lelki veszélyre, hogy egy eucharisztikus darabka a földre eshet:
„Amikor Krisztus Testének vételére készülünk – aki hívő, meg tudja érteni – veszélybe hozhatjuk magunkat, ha egy darabka a földre esik.”
A kopt egyház liturgikus hagyományában a következő figyelmeztetést találjuk:
„Nincs különbség az Eucharisztia nagyobb vagy kisebb darabjai között, legyenek azok akár a legkisebbek, amelyeket még éles szemmel sem lehet észrevenni; mind ugyanazt a tiszteletet érdemlik és ugyanazt a méltóságot birtokolják, akárcsak az egész Kenyér.”
Egyes keleti liturgiák a konszekrált kenyeret „gyöngynek” nevezik (margarita). Így találjuk a Collectiones Canonum Copticae-ban: „Isten őrizzen meg attól, hogy a gyöngyökből vagy a konszekrált morzsákból valami az ujjakhoz tapadjon, vagy a földre essék!”
A szír egyház hagyománya szerint az eucharisztikus Kenyeret a Szentlélek tüzével hasonlítják össze. Mindig is élénk hittudatuk volt Krisztus jelenlétéről, az eucharisztikus Kenyérnek még legapróbb morzsáiban is, ahogyan ezt Szt. Efrém tanúsítja:
„Jézus betöltötte a kenyeret önmagával és a Lélekkel, és saját élő testének nevezte. Azt, amit én most átadtam nektek, mondta Jézus, ne tekintsétek úgy, mint a kenyeret, és még morzsáit se tapossátok el lábatokkal. Ennek a kenyérnek legapróbb darabkája emberek millióit képes megszentelni és elegendő arra, hogy mindazoknak életet adjon, akik azt eszik.”

Abban a korban, amikor a szentáldozást csak szájba szolgáltatták ki, sőt még áldoztató tálcát is alkalmaztak, XI. Pius pápa megparancsolta, hogy hozzák nyilvánosságra a következő, kötelező érvényű utasítást: „Az Eucharisztia szentségének kezelésében különös éberséggel ügyelni kell arra, hogy a konszekrált ostyák morzsái ne vesszenek el, mivel minden egyes morzsában jelen van Krisztus teljes teste. Ezen oknál fogva a legnagyobb gondossággal biztosítsák azt, hogy az ostyáról ne törhessenek le könnyedén darabkák, és ne essenek a földre, ahol – micsoda borzalmas gondolat! – a piszokkal összevegyülnének, és lábbal tapostatnának.”
Egy eseménynél, amely az Egyház életében oly nagy jelentőséggel bír, mint az Úr Testének szentségi vétele, ennek megfelelő gondosságnak, éberségnek és figyelemnek kell uralkodnia. Amikor a nagy II. János Pál pápa a szentáldozás vételéről beszélt, megállapította, hogy „fájdalmas hiányosságok tapasztalhatók az eucharisztikus színek iránti tisztelet terén”, „mely hiányosságokért … az Egyház pásztorait is súlyos felelősség terheli, akik talán kevésbé éberen ügyeltek a hívek Eucharisztia iránti magatartására.”


Pontosan ezt a szempontot: a belső diszpozíciót és annak külső gesztusokban történő kifejeződésének összhangját világította meg páratlanul kifejező és hívő lelkesedéssel telt szavaival Boldog Columba Marmion bencés apát a következő imádságban, melyben az Eucharisztiában jelenlévő Jézushoz fordul:
„Úr Jézus, te irántunk való szeretetből, hogy minket magadhoz vonzz, hogy eledelünkké válj, elrejted Fenségedet. Minél inkább elrejted istenségedet, annál jobban kívánunk Téged imádni, annál jobban akarunk tisztelettel és szeretettel lábaidhoz borulni.”
Boldog Columba Marmion az eucharisztikus színek külső tiszteletének okát az Egyház imájából kiindulva magyarázza: „Uram, add nekünk azt a kegyelmet, hogy tisztelhessük Testednek és Vérednek szent titkait.” Miért tiszteljük? Mert Krisztus Isten, mert a szent színek valósága egy szent és isteni valóság. Annak valósága, aki az Eucharisztiában elrejti magát, Aki az Atyával és a Szentlélekkel a végtelen Lét, a Mindenható:

„Ó, Krisztus Jézus, aki valóságosan jelen vagy, leborulok lábaidhoz. Téged illet minden imádás abban a szentségben, amelyet ránk akartál hagyni szenvedésed előestéjén mint mérhetetlen szereteted tanújelét!”


A részletek Athanasius Schneider Dominus est - Az Úr az. Egy közép-ázsiai püspök gondolatai a szentáldozásról című könyvéből származnak. A fordítást P. Kovács Ervin Gellért OPraem készítette (kiadatlan). További részletek a Szent Mihály Laikus Káptalan blogján olvashatóak:

http://capitulumlaicorum.blogspot.com/

Nincsenek megjegyzések: