2009. április 30., csütörtök

A pápának van igaza - Barsi Balázs írása

"A pápának van igaza, amikor, - ahogy a 2009. március 29-i számban Révész László írja – „visszaváltoztatta” az átváltoztatás szavainak a latin nyelvről a ma élő nyelvekre való fordításában az „értetek és sokakért” kifejezést.
Ha eltekintünk a bibliai háttértől (amit nyilván ostobaság megtenni), akkor is a latin és a görög nyelvű misékben kétezer év óta ez így található: „értetek és sokakért” (tudniillik kiontatik a Vér). Már azon is el kellene gondolkodni, hogy a latin is így fordította a görögöt. A fordításban pedig tiszteletben kell tartani az eredeti szöveget. A latin is és a görög is tudná így mondani „mindenkiért” (pro omnibus), de nem ezt akarja mondani. Egyébként, ha ezt akarná mondani, akkor a „pro vobis”-nak (értetek) sem lenne értelme, mert a mindenkiben a „ti” (tiértetek) is benne van. Akkor így kellene fordítani: „ez a vér mindenkiért kiontatik a bűnök bocsánatára”.
Természetesen nem tekinthetünk el a bibliai háttértől, vagyis az isteni kinyilatkoztatás írott formájától.
Máté és Márk evangéliumában ezt olvashatjuk: „mely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára” (Mt 26,28; Mk 14,24). Lukács evangéliumában pedig ez áll: „mely értetek kiontatik” (Lk 22,20). Szent Pál pedig csak ennyit említ: „ez a kehely az újszövetség az én véremben” (1Kor 11,24).
Tehát egyszerre nem is szerepel a két kifejezés az evangéliumokban, hanem külön-külön. Ez még inkább azt sugallja, hogy amikor az egyház papja Krisztus parancsára elismétli az átváltoztatás szavait, akkor egyiket sem hagyja el.
Ezek a formulák utalás az Izajás próféta könyvében szereplő szenvedő szolga alakjára, akivel az Úr Jézus azonosítja magát, nemcsak ebben az utolsó órában, amikor együtt van tanítványaival, hanem föltámadása után első jelenése alkalmával is, amikor tanítványainak megmutatja sebeit, melyek bűnbocsánatot szereztek nekik és „sokaknak” (Iz 53, 11-12).
Miről van itt szó? A kinyilatkoztatás kezdetén Isten Ábrahámnak nemcsak testi utódokat ígér (ezek a zsidók), hanem kinyitja a horizontot a népek sokasága felé: „általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3). Fokozatosan kiderül, hogy a „sokak” a pogány népeket jelenti, az „értetek” pedig a zsidó népet. Ez az üdvösség isteni terve. Jézus is ezt az isteni tervet szolgálva földi életében csak Izrael házához jött: „küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól” (Mt 15,24). A pogányok t.i. meg sem értenék Isten megtestesülésének igazságát. Annak megértésére csak a zsidók voltak felkészítve (lásd Emmanuel-gondolat!) és nekik kellett fölismerniük Jézusban az Isten Fiát és minden ember megváltóját, majd meghirdetniük a pogányoknak. Nyilván az Úr Jézus mindenkiért jött, de az Atya üdvösségterve szerint. Amikor megtisztítja a templomot, azt nemcsak a kultusz tisztaságáért teszi, hanem az oda imádkozni járó pogányokért is. „Nem azt mondja az Írás: az én házam minden nép számára (sokak!) az imádság háza?” (Mk 11, 17) – kiáltja Jézus, miközben kiűzi a templomból a kereskedőket. Tehát szeme előtt vannak a pogány nemzetek (a sokak).
Az Úr föltámadása után, de főleg pünkösdkor éppen ezt értették meg az apostolok és a tanítványok.
Ezt a gazdagságot, szinte a teljes kinyilatkoztatásnak ezt a nagy vonulatát semmisítené meg a nyelvtanilag is helytelen „mindenkiért” fordítás.
Ha a végső megértést, ha a magyarázatokat kezdjük beleírni a Szentírásba, lecserélve annak kifejezéseit, akkor a Miatyánkból is el kellene távolítani a „ne vígy minket kísértésbe” kifejezést és valami ilyesmivel kellene helyettesíteni: „túl nagy próbatételnek ne vess minket alá, Atyánk, mert ezen próbatétel alatt még a Gonosz is csábíthat minket és akkor elbukhatunk”. A tipikusan szemita kifejezéseken el kell gondolkodni. Isten részéről nem véletlen, hogy szent Fia emberré lévén szemita fordulatokkal beszélt, hogy pl. a részt említi az egész helyett (pars pro toto). A Szentírás hol testnek nevezi az embert: „minden test meglátja Istenünk üdvösségét” (Lk 3,6), hol léleknek: „Uram, a te kezedbe ajánlom az én lelkemet” (Lk 23,46). Nem jelenti-e ez azt a kinyilatkoztatást, amelyről a pogányságnak sejtelme sincs, hogy az ember nem két darabból van összerakva, hanem teljesen egy és egységes és mindenestül üdvözül (dicsőséges testben támad föl). Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az embernek nincs halhatatlan lelke. Bár néha az ember úgy viselkedik, hogy mindenestül test, máskor meg, hogy mindenestül lélek. Amikor áldozunk, mindenestül léleknek kell lennünk, azért a régi áldoztatási szertartásban a pap ezt mondta: „a mi Urunk Jézus Krisztus teste őrizze meg lelkedet az örök életre. Ámen.” Jézusnak viszont a testét említi és nem a lelkét és istenségét, hogy kifejezze azonosságát azzal a Názáretből való emberrel, aki az Isten Fia. Nem az a kérdés tehát, hogy most miért váltottak vissza a jó fordításra, hanem azt, hogy miért cserélték fel azt egy rossz fordításra.
A jelen liturgikus állapotok ugyanúgy bírálhatók és kritikának vethetők alá, mint a régiek. Ne szakralizáljuk a jelen állapotokat, miközben a régieket néha egyoldalú szólam-teológia alapján bíráljuk! Mindent le kell mérni a Szentírás és a Szent Hagyomány teljességével. "

Fr. Barsi Balázs OFM

2009. április 28., kedd

Miért indult ez a blog?

Tavaly ősz óta vagyok érdeklődő a bencés oblátus közösségben. Különösen vonzó számomra Szent Romuald példája, aki a közösségi élet és a magány közötti kényes egyensúlyt kereste. Személyében találkozott a hagyományos nyugati lelkiség az ősi, keleti (ortodox) praxissal.
A blog annak az útkeresésnek a lenyomata, hogy hogyan követhetem Szent Benedek atyánk és Szent Romuald tanítását házasként a világban. Milyen módon keressem a magányt egy zajos és zsúfolt városban napról-napra? Miként tegyek tanúságot a kamalduli (bencés) lelkiségről a többi embernek? Egyáltalán mit is takar ez a lelkiség?

Elöljáróban Elréd atya írása arról, ki az obláta/oblátus?

Az oblátusok/obláták („fölajánlottak”) egy bencés monostorhoz tartoznak, annak lelki javaiban részesednek, de családban és egy plébánia közösségében élnek. Ígéretet tesznek az evangélium vezetésével életük jobbítására. Naponként zsolozsmáznak otthon vagy közösségben, havonként közösen elmélkednek kisebb közösségekben, dékániákban, és lelkigyakorlaton vesznek részt. Testvérként tekintenek a – hagyományos elnevezéssel élve – harmadrendekhez tartozókra.
Lelkiségük lényegére rámutat ígéretük szövege: „Ígérem, hogy Szent Benedek atyánk Regulájának szellemében az evangélium vezetésével járom az üdvösség útját, és Krisztusnak semmit elébe nem teszek.” Ehhez kérik a kegyelmet az oltár előtti imádságukkal:

„Fogadj el engem, Istenem, szent igéd szerint, hogy neked éljek,
és ne szégyeníts meg engem, mert tebenned bíztam, Uram.” (119. zs.)

„Az oblátus hivatása éppúgy az Evangélium megélése, mint minden keresztényé, de életét sajátossá teszi az, hogy ennek gyakorlásában Szent Benedek tanításához igazodik” – olvashatjuk az oblátusok Szabályzatában.

Ha egész életünket ajánljuk fel, akkor ez azt is jelenti, hogy örömeinket, sikereinket, illetve gyöngeségeinket, bűneinket is Istennek adjuk. Szent Benedek az evangéliumi vámost tartja példaképnek, aki hátul áll meg a templomban, és bocsánatért imádkozik (Regula 7. fejezete; vö. Lk 18,13).

A közösségben egymást gyengeségeivel együtt próbáljuk hordozni. Az irgalmas Isten irántunk lehajló, feltétlen szeretetének átélése segíti legjobban önmagunk és társaink elfogadását. A bencések jelmondata: Béke és öröm, ennek megvalósításához a bölcs mértéktartás az egyik legfontosabb erény.

Magyarországon Szent Márton Monostorához (Pannonhalma) és Szent Mauríciusz Monostorához (Bakonybél) tartoznak oblátusok. Mivel Bakonybél Monostora is Pannonhalmához kapcsolódik, ezért szeretetben és a közös Szabályzat révén egységet képviselnek a hozzájuk csatlakozók.

A főapát úr oblátusrektorokat nevez ki, akik lelkivezetői és szervezői a pannonhalmi, illetve a bakonybéli közösségnek. Az apát az oblátusok atyja is, ő dönt a beöltözésről és az oblációról, miután az oblátusrektor felterjeszti a jelölteket. Magyarországon dékániákhoz, kis csoportokhoz tartozik az oblátusok többsége. Ezeknek vezetői a dékánok, akiket három évre választanak.

Az oblátus nem tesz szerzetesi fogadalmat, hanem egész életére nyilvános ígéretben kötelezi el magát Szent Benedek lelkisége és egy adott monostorhoz való tartozás mellett. Oblátusok lehetnek egyedülállók, családosok, papok, sőt nem katolikus keresztények is, de más lelkiségi mozgalomhoz, szervezethez tartozók nem vehetők fel. Külföldön a bencés oblátusok között és nálunk például a ferences nővéreknél vannak olyanok, akik szerzetesként élik életüket.

A dékániák havonta általában egyszer találkoznak. A testvérek beszélgetnek, egy kijelölt olvasmányon elmélkednek, közösen imádkoznak. Naponta egy imaórát mondanak el a zsolozsmáskönyvből, és évente egyszer nyáron közös lelkigyakorlaton vesznek részt Pannonhalmán vagy a Bakonybélhez tartozók a Szent Mauríciusz Monostorban. A liturgia, a zsolozsma szeretetét terjesztik családjainkban, a plébániákon és a világban. Az Obláció című bencés lelkiségi lap évente kétszer jelenik meg, a benne megjelent írások elősegítik a bencés lelkiség megismerését.